Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)

reztek volna a szökésről. „Előbb beszéljen velem a saját nyelvemen az őrmester úr, aztán majd meglátjuk, ki kettőnk közül a barom!” — motyogta magyarázatképpen a tapintatán, gondoskodásán elcsodálkozó szökevény. A terror ellensége a terroris­tákat lőszerrel látta el. De ez még mind kevés volt, hogy elhiggye, visszatért, és meggyőződéssel mondhassa magának: „Igen, végre most már én is hasonlítok az enyéimre!” Különben fokról fokra erősödött benne a hit, hogy nincs olyan nap, melyen jót ne cselekedhessünk, ha ő, akárcsak Batumi, elég szilárd és állhatatos. Számára Batumi nem egyszerűen csak egy város volt, hanem a saját gyökerek felé való rendíthetetlen törekvés, a halhatatlanság szimbóluma, beszédes példája annak, hogy a sors erőszaka és szeszélye nyomán maradt hamuból hogyan támad új életre az elpusztíthatatlan és megmásíthatatlan szellem, hogyan ölt testet és nyer új életet. Sehol máshol, mint Batumiban nem tudott volna élni, és kivált teljesíteni szolgá­latát, azaz többé-kevésbé elhanyagolni teendőit, amelyeket a szülei és az állam rak­tak vállára. Batumi révén tudatosult benne új kötelessége, meggyőzve őt arról, hogy a múlthoz való visszatéréshez rá is szüksége van a városnak, és olyan elidegeníthe­tetlen, vérszerinti tulajdonának tekinti, mint fiú az apát, vagy apa a fiát; úgy te­kintette, hogy mindazt, amit a hosszú évek alatt Batumi elszenvedett és elviselt, ő maga élte át. Igen, a szeme láttára született meg másodszor Batumi, és ő maga is másodszor született meg ennek a városnak forrongó ölében; Batumi bizonyos érte­lemben legalább annyira volt a fogadott gyermeke, mint amennyire ő maga Batumi nevelt fia; egyike volt a megújuló város körül bábáskodókniak, mint ahogy Batumi is az ő bábája, minthogy tanúja — és résztvevője — volt az újszülött első hangjai­nak, első bizonytalan lépéseinek. A szeme láttára égették porrá a régi halászkuny­hókat, az udvaron a szeme előtt hordták össze a szegény halász egész nyomorúsá­gos ingóságát: a szakadozott hálót, a kettérepedt evezőt, a füstösre égett agyag- edényt, a paprikafüzéreket: szeme láttára vágták ki az erdőt, hogy a helyén vasút­állomást építsenek, az erdőt, ahol azelőtt több haramia húzta meg magát, mint vad­állat; szeme láttára szárítottak ki egy mocsarat, mely felett fekete felhőként rajzot- tak a szúnyogok, ott, ahol most a katolikus templom áll; szeme láttára gyújtották fel az átjárhatatlan nádasokat, ahová azután új kaszárnyát építettek, és a tűz-űzte, megpörkölődött szárnyú madarak csapatostól röppentek fel elkeseredett, vósztjósló kiáltozással, csőrüket az ég felé fordítva, az Isten felé, hogy neki panaszkodjanak; a szeme láttára semmisítették meg a régi mezsgyéket, a kőkerítéseket. A szeme lát­tára indultak útnak, rettegve, zaklatottan, megszokott földjeikről a tősgyökeres la­kosok, és az elhagyott, tyúktollal és kukorioamagokkal telehintett földet elfoglalták az új telepesek. Természetesen ő mint a birodalom katonatisztje bizonyos mértékben oka és részese volt mindannak, ami itt történt, ezt csak megerősítette a kard ereje és hatalma, amellyel felövezték, s amelynek hordozójául szentelték őt szülei és az uralkodó, a kezdet kezdetén, még annak előtte, hogy szelleme és tudata megérett volna; de még ideérkezése előtt, még az iskolában, attól fogva, amikor először tu­datosodott benne, milyen mélyre nyúlnak vissza a gyökerei, egyetlen nyugodt napja sem volt, soha többé nem aludt nyugodtan, háborítatlanul, könnyek és álmok nél­kül; amikor széthajtogatta a párnája alá rejtett Iveriát, állhatatosan meredt a szá­mára ismeretlen betűkre, amelyek szétszórt homokszemcsékként tarkállottak az új­ságpapír fehérjén, és a homok közönyével és áthatolhatatlanságával rejtették el előle származásának, hivatásának, küldetésének titkát... De akkorra már alkalma volt „elsiratni” egy cárt, és most dühödten és ellenszenvvel emlékezett arra vissza, meny­nyire megrázta őt a megölt monarcha egyenruhájának látványa, hogy felzokogott és térdre rogyott, amikor a díszterembe behozták a széttépett egyenruhát, melyet a ki­sírt arcú pátriárka és a bepúderezett szemaljú tisztek követtek. Az üres egyenruha a levegőben himbálózott, ő pedig térden állva keserű könnyeket hullatott, mint paraszt a jégverte szőlőskertben vagy a leégett csűrben. De nem a kadét érzékenység kény­szerítette térdre, hanem a létért harcoló és ebben a harcban örökösen vereséget szenvedő ember határtalan elkeseredése, minthogy a megölt cár egyenruhája min­889

Next

/
Oldalképek
Tartalom