Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)
késre volt szükségük, szemléltető példára, amely őket is engedte volna a színpadra lépni, amely fölrázta, fölélesztette volna ábrándokkal és félelmekkel álomba ringatott testüket, és a holnapba, a jövőbe vetett hitet plántálta volna beléjük. (...) Ezerkilencszázhét augusztus harmincadikén Ilia Csavcsavadze feleségével és szolgájával Tifliszből Szaguraimóba indult. „Ne utazzunk — mindenfelé zavargások, forrongások —” óvta a felesége, de Ilia nem osztotta aggodalmait, és szokása szerint hajthatatlan volt. És ugyan miért is állt volna el a szándékától? Vajon hetven évet megélvén, nem szolgált-e rá arra, hogy saját otthonában, a saját családja körében kedve szerint utazgathasson? Márpedig az ő otthona, az ő családja egész Georgia volt, igen, egész Georgia, és nemcsak holmi tifliszi, kvareli vagy szaguramói hajlék. És ha forrongott is a hon, ugyan kinek jutott volna eszébe feltételezni, hogy eszét veszti és saját atyjára emel kezet? A nyár vége felé járt. A Szvetichoveli templom kővédermedt máglyára emlékeztetett. Mchetát már maguk mögött tudták. A kétlo- vas kocsi háborítatlanul haladt a hegyoldal poros útján, a hőségtől eltikkadt sűrűben. Az egész utazás alatt a tücskök mintha egymásnak adogatták volna a végeérhetetlen, monoton dallamot, szinte csak azért, hogy a kocsiban ülőik számára minél tovább tartson ez a hódító, álomba szenderítő csenddel terhes nap, az okkersárga, oroszlánbőrszínű, nekkenő nyár egyik utolsó napja. Illának és szolgájának, Iakovnak a zsebében revolverek lapultak, de sem egyik, sem másik nem tartott már veszélytől, eljutottak Cicamuriig, innen csak egy ugrás hazáig. Valahol felbúgott egy vadgalamb. A porlepte levegőit virágillat járta át, maguk a virágok pedig imitt-amott elővillantaik, majd újra eltűntek a bokrok mögött, egy-egy halom mögé rejtezve, mint mikor az oroszlán hunyorgatja sárga szemét. „Megöregedtem, elhagyott az erőm, a hajiam is kifehéredett már” — ismételgette magában Ilia, a párnákra hátradőlve, mintha először fogant volna meg szomorú, bánkódó lelkében, mert ő abban különbözött feleségétől, hogy cseppet sem aggasztották a zavargások meg lázadások, de a közelítő öregséget megérezvén, azon kesergett, hogy éppen az általános forrongás viharos idején kell búcsút vennie mindattól, ami felé életének hosszú évei alatt feltartóztathatatlanul törekedett, amiért verítékét ontotta, akár a kovács az üllő felett, éjszakákat virrasztott át, mint az orvos betege ágyánál, és aminek eljövetelét, beköszöntét kívánta, szinte csak azért, hogy még maróbbnak érezze a küszöbön álló elválást. „Hej, ha húsz évet csak úgy levethetnék a váltamról... Meglehet, akkor szabadinak láthatnám a népemet” — tűnődött komoran, az üléspámákmak hanyatlott, a kocsi ritmusára himbálva magát. Bogár mászott a mandzsettáján, de neki még a kezét rezdíteni sem volt kedve, annyira belemerült szomorú gondolataiba. A kocsi hirtelen megtorpant — egyszerre, visszahőkölve —, és úgy maradt. A lovak ijedten felnyerítettek. „Mi az? Mi itörtént?” — ugrott talpra Ilia. Pisztolycsövet pillantott meg, reászögezték. Iakov leugrott a kocsiról, az erdő felé szaladt. Lövés dördült. Iakov basmánt hevert a földön. „Mit csinálnak!” — kiáltott fel Illa. Hirtelen vakító fény nyilallt, akár a villám. És a villám sebességével ismétlődött meg minden elölről, éppen abban a sorrendben; előbb megtorpant a kocsi, felnyerhettek a lovak, majd leugfott Iakov és az erdő felé szaladt, azután valaki Iliára célzott, Iakav pedig has- mánt feküdt, vértócsában ... Ekkor Illáig «Illatait az iszonyat sikolya, megismerte a felesége hangját, és mindent megértett. Többet nem kérdezte, mi történt, hanem erejét veszítve lehunyta a szemét, és birtokba vette a halál. Néhány perc múlva megjelent az .intéző a háromtagú őrséggel, akik Szaguramóból érkeztek. Elképzelhető, hogy valahol a közelben a bokrokban rejtőzködtek, és kivárták, míg a gyilkosok be- végzik- förtelmes tettüket. Ha az első lövés hallatán cseppecskét meghajtják a lovakat, talán elháríthatják a szerencsétlenséget. De akár a sors akaratából, akár más okból, az intéző is, meg az őrök is mintha megsüketültek volna, semmit sem hallottak. Éppígy nem hallottak semmit a kozák őrposzton sem, és amikor hallottak, már késő volt. „Én rögtön nekiindultam erre is, meg arra is” — mondta később egy 882
