Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)

kozák őrmester. Nem hajlottak semmit azok a fuvarosok sem, akik szinte egyidőben értek a helyszínre az intézővel meg az őrséggel. „Vigyenek magukkal, vigyenek el, beszámítják maguknak, akár a templom építését” — ennyit tudott még mondani Ilia C&avcsavadze felesége, majd ájultan rogyott a véres porba. Senki nem hallott sem­mit. Mintha egész Georgia megsüketült volna erre a végzetes pillanatra, szinte szán­dékosan, hogy beteljesedhessék Pável exarcha átka, és az egész ország apraja és nagyja, aggastyán és csecsemő, pásztor és szerzetes, ördögi, halálos bűnbe esett. „Négyen voltak. Sötét hajúak, fekete kabátban” — csak ennyit tudtak kipréselni a kocsisból, az egyetlen tanúból, akire az intéző meg az őr-katonák a helyszínen épen és sértetlenül találtak rá. A legyilkoltak teste vérben fürdött, ő pedig nyugodtan ült a bakon, tekintetét merőn a lovak fénylő farára szegezve. Többet senki sem -tudott mondani. Iili-a Csavcsa-vadze felesége még mindig nem nyerte vissza öntudatát. Arcát puskatussal verték ös-sze. A rákövetkező napon orvosa, doktor Kimont állhatatos kö­vetelésére átszállították Tifliszbe, még mindig eszméletlen állapotban. Reggel öt órakor egy pillanatra magához tért, és lázá-lmában azt suttogta: „Mondjátok meg Illának, hogy ne utazzon Szaguram óba. Veszélyes”. Ilia pedig majdnem egy teljes napja halott volt, szolgája, I-a-kov mellett feküdt, mellén keresztbefont karokkal. Ak­koriban, úgy tetszett, -a vér és a megnyomorított testek látványán senki sem lepő­dik meg, de amikor az intéző bevezette a szobába a Tifliszből érkezett újságírókat, ahol a meggyilkoltak feküdtek, nyílvesszőként siettek ki onnan, annyira megrendül­tek a látványtól. Álltak a balkonon és sírtak, egymáshoz simulva, akár az elárvult kutyakölykök. Nemsokára egész Georgia így ontotta könnyeit. Iliét nem csupán meg­gyilkolták, de ki is -rabolták. „Elveszett a felöltője, kabátja, mellénye, aranyórája, szemüvege, a szokása szerint -kis batyuba csomózott iratai. Eltűnt a levél-tárcája is és a pénze. Az útonállók a szolgáról lehúzták a csizmát. Továbbá -nyoma veszett azok­nak a' revolvereknek is, amelyek Iliánál és szolgájánál voltak” — írták az újságok. Csak egy fél pár -mandzsettára akadtak rá, ott hevert az út szóién, a vértócsában. „Négyen voltak — fehér katona-köpenyben, tiszti váll-lappal” — mondta a kocsis. A boncolást végző járási orvos szerint Iliánaik már nem volt sok ideje -hátra — a szíve megnagyobbodott, tüdeje elhasználódott. Á-m ez sovány vigasz volt a meg­rendült nemzetnek. A -költő halála felett érzett fájdalom mérhetetlen, ám egészen másként -áll a dolog, amikor a költőt, a nemzet választottját orvul, gáládul meggyil­kolják. És nem csupán az -a csapás, hogy magát a nemzetet is megölik vele együtt — sokkal rosszabb, hogy -maga a -nemzet -is részese a -gyilkosságnak, cinkosa a gyilko­soknak, -a lelkében rejtegetett Káin társa, minthogy nem képes a gyilkost megtalálni és leleplezni, míg a -gyilkos nem -is -gondol arra, hogy előlépjen, saját -akaratából váljon ki a sorból. Nem -az -erdőből rontott e-lő, hogy a költőre támadjon, és nem is az er­dőben rejtőzött el újra, hanem a nép ölében született, és hozzá is -tért vissza. „Káin, lépj elő, ismerd be bűnödet, tarts ibűnb-ánatot!” — harsogták -az újságok, és a nép mind mélyebbre roskadt a -megpróbáltatás súlya alatt, a -bűntudat egyre inkább mar- dosta, megszégyenülvén vakságán, közömbösségén, figyelmetlenségén és tehetetlen­ségén; a gyalázat, hogy nem volt képes -megóvni, megőrizni -költőjét, amikor még a farkas is -megőrzi, amit rábíztak. „Hárman voltak, fehér zakóban, egy pedig koszlott zekében és fekete nadrágban” — állította a kocsis ___ Ám -lényegében értelmetlen v olt a négy elvadult lélek felkutatása, viseltek volna katonaköpenyt vagy zekét, hi­szen nem az égből pottyantak alá, h-anem az élet nemzette őket, hisz ennek a négy­nek a kiirtása nem -gyógyíthatja iki a világot; annak -kellett porrá omlani-a, és ha rá­szolgált -az új életre, a romokon újjászületnie. A politikai pártok gyanakodva sandít- gatta-k egymásra. A gyanú hatalmába -kerített mindenkit. Mit „tamplomépítés” — az már mindenki előtt világossá vált, hogy a templom a fejükre omlott. Nem volt a honnak olyan távoli, eldugott sarka, ahonnét ezek-bein a napokban tekintetüket ne Tifliszre függesztették volna. Tiflisz pedig arra várt, hogy Szaguramóból megérkez­zenek a költő földi maradványai. Zúgtak a harangok, lengtek a fekete zászlók, lo­bogtak a gyertyák. Valamennyi épen maradt templomban gyászszertartást ce­883

Next

/
Oldalképek
Tartalom