Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)
mindkettőjük létezése értelmetlenné válik, ha továbbra, is így folytatódik minden, ha semmi sem történik, se jó, de még rossz sem, ebban a hirtelen kiüresedett, hirtelen elvadult házban, ahol lármás és nyughatatlan élet után nyomasztó csend uralkodott. Igaz, Dimitri sohasem helyeselte szülei életformáját, de immár nyilvánvaló, hogy maga sehogysem igazodott el az élet dolgaiban. Amazok a teljes életet élték, ő csak ábrándozott. Amazok szerették az életet mindennapos örömeivel együtt, és meglehet, hogy naivabbak voltak, de erősebbek és mindenesetre állhatatosabbak is nála. Bizonyára ők is ismerték a rettegést, de hála a szeretetnek vagy csupán naivitásuknak avagy állhatatosságuknak, könnyebben felülkerekedtek rajta, vagy eltitkolták. Dimitri édesapja halálos ágyán a temetése felől intézkedett, miként fogadják az érkező barátokat és rokonokat, kit kell értesíteni a halálról és kit nem; és édesanyja legalább annyit elmélkedett az elszenvedett veszteségről, mint arról, hogy el ne felejtsen a koporsóba tenni még valamilyen apróságot, amire férjének „odaát” majd szüksége lehet, például a dohányszelencére vagy a kasmír sálra, amelybe esténként a derekát bugyolálta az elaggott rendőrfőnök. Számukra a halál nem a megsemmisülés, a vég volt, csupán az élet átváltozása, mintha csak egyik vidékről a másikra költöznének, mint a száműzöttek Szibériába, és ott, az új lakhelyükön ismét együtt lehetnek, és főképpen megmaradhatnak olyannak, amilyennek ezt a világot elhagyták. „Az édesapád elsőnek halt meg, hogy átmelegítse nekem a sírt” — mondogatta az anyja, amikor már maga is távozóban volt, és Dimitri nem is tudta meg soha, hogy őt akarta csupán megnyugtatni, a fájdalmán enyhíteni, vagy maga is hitt a szavaiban. Így volt-e, vagy másként, de nekik, a halottaknak, az élet öröm és fájdalom, szerencse és balszerencse szakadatlan és elkerülhetetlen váltakozásának mutatta magát, az élet minden dolgáról szilárd, bár meglehet, téves elképzelésük volt: nem rejtőztek a fájdalom elől, nem rettegtek a 'balsorstól, és hálával fogadták az örömet is és a balsorsot is. Fiuk pedig úgy fogta fel az életet, mint a nyugalom 'kurta időszakú láncolatait öröm és balsors között, és nem értette, hogy ezzel együtt voltaképpen az életet hárítja el magától. Olyan tétován szemlélődött, mint aki idegen házban ébred. A holmik, a tárgyak, a falak, a falakról a fényképek, úgy tetszett, áthatóan fúrták belé tekintetüket, mintha türelmetlenül csaik arra vártak volna, mit mond vagy mit tesz ez a hosszú álmából hirtelen riadó férfi. Akaratlanul is megrázta a fejét, mintha elijeszthetné, elűzhetné magától ezt az egész élettelen világot, megszabadulhatna feszült, nyomasztó pillantásától. Daria az ablak előtt ült, kötött. Jobb könyökével oldalához szorítva a meleg termofort, szótlan alakjával mintha még jobban elmélyítette volna a házban uralkodó csöndet, ő aiki nem volt képes arra, hogy meghitt családi, legmagasztosabban asszonyt feladatát teljesítse, hanem sérthetetlen, már-már tárgyszerű közönyének, a belőle áradó türelemnek és alázatnak köszönhetően, mintha maga is a tárgyak élettelen, dologi. világának része lenne, akár a kötőtűje, vagy a szék, amelyen ült. Dimitri fölpattant, papucsot húzott, köntösbe bújt. „Melegítsem az ételt?” — kérdezte mosolyogva Daria. „Hol voltál? Miről ábrándoztál?” — mosolygott rá feleletül Dimitri, ahogyan felnőttek mosolyognak a gyerekekre, amikor szóra akarják őket bírni, kicsiny, gyermekes titkaikat kikémlelni. „Amikor kislány voltam, és megütöttem magam, a nagyapám felültetett a szamárra, és a fájdalom tüstént elpárolgott” — szólalt meg Daria, és kötését a térdére eresztette. Dimitri kényszeredetten elmosolyodott. „Sohasem hittem volna, hogy a szamaragolás — orvosság is lehet.” A szoba közepén állt, kezét köntöse zsebébe mélyesztve, és hallgatta, hogy ugrál a forró teáskanna teteje a konyhában, a petróleumlángon. „Az, az — orvosság” — kapott rajta Daria. „Mi nem élünk, mi csak kivárjuk a halált” — fortyant fel Dimitri. Daria szeme telefutott könnyel. Mindannyiszor ez történt vele, valahányszor elbizonytalanodott, megijedt vagy felindult — szemét nyomban elfutotta a könny. „Ki bántott, kislányom? Várj csak, nyomban ott termek!” — kiáltott hozzá a szőlőből a nagyapa; a nyári nap poros hősége csapott arcába, gombóc tolult torkába; hirtelen visszaváltozott a hajdani kisleánnyá; szalagos kék ruha volt rajta és nyikorgó papucs a lábán — a szalmafonatú széken ült, a filogóriában, a szőlő 880
