Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)

következő század pedig, mely majd helyébe lép, még a bölcsőben feküdt, és onnan fenyegette a világot, nyáladzó fogínyével összeharapdált, apró öklöcskéit mutogatva. És az ember is mintegy meghasonlott magéval: egyik kezével az orvosságot töltötte a halódó század fogatlan szájába, míg másikkal a jövevény bölcsőjét ringatta. Az emberek sajnálták a távozó századot, minthogy már hozzászoktak, és féltek az új­tól, amely kétségkívül sok mindent feledtet majd velük, sok megszokottról kell majd lemondaniuk, és Isten tudja csak, mit hoz a helyükbe, mit kínál cserébe. Tulajdon­képpen nem is élték, csak kívánták ezt az időt, reménykedve, hogy mihamarább el- oszlik majd a köd, végeszakad a bizonytalanságnak, ráadásul, hogy mindez fájdalom- mentesen zajlik majd ile. És persze a várakozás meggyorsítására a legmegfelelőbb eszköznek, a végeláthatatlan vendégeskedések tetszettek, a terített asztal, a fék­telen habzsolások, az ostoba szerencsejátékok, és leginkább a véget nem érő viták­kal tarkított eszmecserék a mindennapos, bosszantó, közönséges semmiségekről, mint­ha az ilyen apróságok híján a rend azonnal helyreáll, a szamár fára mászik, a macs­kából bort fejnek, és a szuka bárányt ellik. Isten tudja, hogy mire vártak, és azt sem tudták áltálában, hogy mire lehetne várni, és mégis várakoztak, tétlenül, re­mény és hit nélkül, minthogy mióta csak magukra eszméltek, örökösen vártak vala­mire, valamire, aminek nem volt arca és nem volt neve, hiszen megfeledkeztek róla már azelőtt, hogy várakozásuk értelmetlenségét beláthatták volna: az értelmetlen várakozás értelmetlen életre kényszerített: hogy fondorkodj és alakoskodj; ha egy­két napig nem látogatod atyádfiát, már szemrehányást tesz, hogy elhanyagolod, ha nem látod házadban vendégül futó ismerősödet, halálos ellenséget szerzel... Ilyen volt az élet formája, az élet meghatározott rendje... És nem mintha az emberek egymásért rajongtak volna, hanem mert a magánytól rettegitek. A magány gondola­tokat szült; az átélt szégyen pillanataiban beváltatlan remények, teljesületlen ígé­retek, elkövetett hibák egész regimentje kerekedett fel, támadt elő gondolataikban, és ott éppoly állhatatosan susogtak, zizegtek, mint a tengerparti kert, melyet meddő homokra telepítették. Az ősöknek még idejében sikerült eltávozniuk, örökre elnyu­godniuk, betelepedve a családi albumokba, a faion függő isötét képkeretekbe. De az idő nem nyugodott, az idő nem ismerte az évszázadok között feszülő határokat, és úgy kuporgott ott, akár a hontalan, mindörökre összecsomagolt batyuján. A kikötő­ben nem fértek el a hajók. A kormos révkalauzok egymás után vezették a kikötőbe a hatalmas, part után vágyódó hajókat, akár a kerítőnő a sóvár vőlegényeket, és a város méhe válogatás nélkül fogadta magába a legkülönfélébb fajtájú és származású magvakat. A kávéházakhan egymást érték a fezes törökök, a bőrlábszárvédős néme­tek és a kurta kockás szoknyájú skótok. Maga az ördög sem tudta volna itt kiderí­teni, melyik a rigó, melyik a varjú, ki a néne és ki az unokaöecs. Minden a feje tetejére állt, és ahogy a szólás tartja, a kutya nem ismerte meg a gazdáját. De a cseréptetős, emeletes hajlók egyelőre még őrizte függetlenségét, megcsendesülve a ma­gányos zugban, elrejtőzve a sűrű zöldben. A házban síri csend honolt, nehéz volt elképzelni, hogy itt valamikor lármás, vidám társaság gyülekezett, színielőadásokat rendeztek, és a díszletező rendőrök lopva kortyolgatták a tálalószekrényből orzott pá­linkát. Eltűntek „a múlt nagyságának nyomai”, és a ház újabb, jelenlegi lakóinak majd nyilván épp így el kell tűnniük, nyomtalanul, föltéve, hogy létükben nem tör­ténnek gyökeres változások. Már csaknem az életük felét leélték, a maradék hányad­tól már semmit sem várhattak, legföljebb az örök és háborítatlan nyugalomba, a ha­lálba válthatott át, belenőve apránként, észrevétlen, hangtalan, mint árnyék az ár­nyékba, felhő a felhőbe, semmi a semmibe. Ilyen gondolatokkal ébredt Dimitri egy szép reggel, és élesen belényilaillatt, hogy nemzetsége, családja utóvégre is kitöröl­tetett az életből, leírták, mivel elfojthatatlan rettegése és hűsége az álmokhoz min­denekelőtt attól a lehetőségtől fosztotta meg, hogy hasonmását, nemzetségének foly­tatóját világra nemzze, azt, aki a jövőbe vezető híd lehetne a számára, és hogy ilyen módon ők 'ketten, feleségével a tovasuhanó élet nyomában megrekedő csend foglyai maradtak, akár a zsákba kötött vak ikutyakölykök. És a napnál világosabb lett, hogy 879

Next

/
Oldalképek
Tartalom