Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)

rázta a feleségének, és vele együtt csodálkozott. Roppanó kérgű fenyők pattogtak. A sűrű, nyirkos zöldből váratlanul madárdal harsant vagy trópusi virág fűszeres illata tört elő, szokatlanságával lelket háborgatön. Az utcányi széles fasorok között a város polgárai korzóztak. Gyerekek futkostak, hancúroztak. Lábuk alatt kellemesen csikorgóit a száraz tűlevelekkel borított homok. De leginkább a saját, az atyai házhoz kellett hozzászoknia, az elárvult, elvadult házhoz, amelyben világosan és élesen érzékelhette az idő lépteit és az emberi szenvedélyek hiábavalóságát. Elment, örökre elhagyta fészkét a ház jótékonykodó asszonya, és élete párja, a filantróp rendőrfőnök: talán tanácstalanul, talán megszégyenítetten néztek most alá fényképkereteikből, akár egy nemlétező világ ablakaiból. Egyikük, a ház asszonya bármely ágrólszakadt színész érkezését fontosabb eseménynek tartotta a város — de legalábbis a családja — számára — mint a főkormányzó, vagy akár maga a cár látogatását; egyszer hónapokon át vendégül látott egy teljes vándortársulatot, tevékeny és tapintatos figyelemmel véve körül őket, nem fukarkodva dicséretekkel és bókokkal, melyek legalább annyira nélkülözhetetlenek „a fény és jóság magvetői” szabad és könnyelmű törzsének, akár a földi táplálék, hiszen nekik nemcsak a színpadon, de a való életben is nemegyszer kell fejüket a hurokba dugni, a kardjukhoz kapni, méregpoharat üríteni és egyáltalán, elszenvedni megannyi bajt és szerencsétlenséget, példának okáért, ha elfelejtették előre kikötni az ebéd árát a fogadásnál. Másikuk pedig, a rendőrfőnök, oly emberséges volt és oly jóságos, vagy lehet, csupán együgyű, hogy miután letartóztatta a hinhedett, tehát közveszélyes banditát, éjszakára nem hagyta a börtönben, hanem ia szíve megesvén rajta, hazaengedte a családjához, hogyha megfogadta, hogy reggelre visszajön. Természetesen senki sem késlekedett a szavát adni. De képzeljék csak, akadtak olyanok is, akik betartották a szavukat és visszajöttek, szinte csak azért, hogy az emberbarát — vagy együgyű — rendőrfőnök el ne veszítse az emberbe vetett hitét meg „módszere” igazolásaképpen, hogy hallgatóságát a maga pártjára állítva, kijelenthesse: „kilencvenkilenc tévelygő miatt nem szenvedhet egy igaz”. Ám az előadás véget ért, a nézők szétszéledtek, kettőjüknek itt már semmi teendőjük nem maradt: lemosták a festéket és levették a parókát, s most a nem létező ország ablakából szemlélődtek, kíváncsian, ugyan milyen gyümölcsöt hoztak (hoznak majd) földi munkálkodásaik.

A ház, az ugyanaz maradt: emeletes, cseréptetős hajlék, belesüppedve a zöld közé (a citrom- és mandarinfák, -melyeket még a -rendőrfőnök ültetett, éppúgy gyökeret vertek, mint a német kertész csemetéi). Az ágas-bogos fügefa rücskös könyökével a kőkerítésre támaszkodva szomorúan fürkészte az utcát, mint az elhagyott helyek süketnéma őre. És a kapu is zöldre volt mázolva, éppúgy, mint régen, csak most, amikor megnyitották, felvonított, akár a kivert kutya, így a ház lakói már annak előtte értesültek a vendégről, hogy a -látogató a csikorgó murvával felhintett kerti úton végighaladva — előrebiccen-tett fejjel, hogy ne törje -a lehajtó ágakat — az alig két fokú lépcsőn a -teraszra jutott volna. Különben ugyan ki látogatott el mostanában a házba? Talán olykor-olykor benézett az e födél alatt véletlen megsebesített tiszt, Szaba Lapacsi, a nemes -l-eLkű és talpig becsületes férfiú, aki kötelességének tudta, hogy ne feledje a régi barátságot. Egyébként az sincs kizárva, hogy szűnni nem akaró szégyenérzete vezérelte ide; mi különös volna is abban, ha egy önérzetes tiszt mind a mai napig nem felejtette el véletlen esett szégyenét, és még mindig tartott megszégyanülésének akaratlan -tanújától ? Különben erről a valóban kellemetlen dologról egyetlen egyszer sem esett szó közte és Dimitri között. A régi ismerősök pedig mind úgy viselkedtek (meglehet, az új rendőrfőnök iránti tiszteletből, avagy mert tartottak tőle), -mintha sohasem ürítették volna borospoharukat a Zsuruli-ház- ban: mintha soha egyikük sem meresztette volna égnek zsírtól csöpögő mutatóujját, hogy így dicsérje a háziasszonyt: „Akárki akármit mond is — ha ön a szakácsnő, megnyalhatjuk mind a tíz ujjúnkat!”. Ám a -ház jelenlegi gazdáit cseppet sem keserítette a hajdani tö* -svendégek hitszegése. Dimitri Zsurulinak, az új családfőnek lelke mélyén sohasem -tt szett a lármás életforma, amelyet szülei éltek, gyerekko876