Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)
rára úgy emlékezett vissza, mint végeláthatatlan lázálomra: ő senkitől és semmitől sem háborított csendről álmodozott, nyugodt, gondoktól mentes életről, amelyben nem lehetett helye sem a véletlen golyó sebesítette, szépasszony fátylával kötözött kezű vendégnek, sem pedig a szétvert fejű tudósnak, akit ostoba és kegyetlen vadak bunkóztak le. A hétköznapok hívságai nem vonzották, és nem szórakoztatták. Mindenekelőtt szülei példáján győződött meg arról, hogy valamennyien csak addig kellünk egy másik embernek, míg a terített asztalhoz tudjuk invitálni; hogy az, aki testi-lelki jóbarátodnak hirdette magát, hamarább kitöröl emlékezetéből, minthogy betemetnék sírodat: s hogy a barátot, a temető kapuján kilépve barátja temetése után, csupán egyetlen gond aggasztja: kinél tölthetné legkellemesebben az estét? Ráadásul a hivatal gyorsan lehűtötte benne az ifjonti évek lelkesedését: az igazságosság, a tapintat, az emberekbe vetett hit, a könyörületes megbocsátás lovagját, aki az egyetem befejezése után volt, közönséges bírósági pojácává tette. Magára terítve az ügyvédi palástot, közelharcba kezdett bíróval és ügyésszel, hogy erejéhez mérten megmentsen egy újabb eltévedt báránykát, egy szánalmas, kárhozatra ítélt lelket, míg védence két zsandár közé szorítva, a vádlottak padjáról csodálkozva, sőt némiképpen ingerülten figyelte a lázas igyekezetét, és meglehet, jobban szánta védőügyvédjét mint az őt, minthogy a védő még hitt és reménykedett, ő pedig nem; elveszítette hitét már a bűn elkövetése előtt, még azelőtt, hogy a törvény karmaiba került; védője pedig az egyetemen tanult és a való életben oly erőtlen frázisok zu- hatagával árasztotta el az igazságszolgáltatás templomának süket, áthatolhatatlan falait, s jóllehet legalább annyira tisztában volt vele, mint védence, hogy az ítélet már készen áll, még hitte, hogy csodát tehet, megmozdíthatja a kősziklákat, megolvaszthatja a jeget, és ha nem is semmisítheti meg az elfogult döntést, legalábbis enyhít kegyetlenségén, de bármennyire igyekezett is, bogozta a csomót, nem ő volt a másik oldal, a másik part, egy második ítélet, a peres eljárásban a második gondolat, ő csak jognélküli, bár elengedhetetlen részvevője volt a bírósági színjátéknak, amelyet nélküle nem játszhattak el, de amely jelenlétében Óhatatlanul úgy játszódott le, ahogy színreállítói eltervezték. És ezért Dimitri az otthoni elzárkózó életet választotta. Otthon, ábrándjaiban mindazt megtette, amit nem engedhetett meg magának az otthon falain kívül, az emberek között. És a sors hozzáillő társat adott, felesége jóformán ki sem tette a lábát az utcára, hacsak nem sürgető szükség szólította. Az élet már annyira megfélemlítette, hogy a lehető legritkábban akart ‘az emberek szeme elé kerülni. Féltő gonddal óvta nagyanyjától rámaradt, selyemzsinóron lógó, fekete borostyánkeresztjét, és naivan hitt csodatevő erejében. Könyökével oldalához szorítva a termofort, hímzett vagy kötött, és várta azt a pillanatot, amikor a kerítéskapu kivert kutyaként felvonít, ült, maga is hasonlatosan egy hű kutyához, hogy hazatérő hitvestársa elébe, a ház ura, oltalmazója és barátja elé siessen, az egyetlen ember elé, akit magához tartozónak, közelállónak és szeretettnek tudhatott és akitől nem félt. Hozzátartozói, szerettei najita kívül nem voltak. Édesanyját nem ismerte, nem emlékezett rá, belehalt a szülésbe, és őt magát, az egyetlent is alig tudták életben tartani. Kahetiben nevelték fel a nagyszülei, amikor pedig elhaltak, az édesapja vette magához, az odesszai egyetem tudományos munkatársa, Melikisvili és Petriasvili professzorok a hazai tudomány nagy reménységét látták benne, a jövő büszkeségét. De egy alkalommal az utcán valakinek a védelmére kelt, és a banditák vasbunkóval szétverték a fejét. Daria elárvult. Sokáig súlyos beteg volt. Az odesszai kolónia könyörületből magára vállalta, hogy gondoskodik róla. Valahogy ezúttal is életben maradt, de mivégre, maga sem tudta: mit várhatott még az élettől, miféle bajok és szerencsétlenségek leskelődnek még rá? Amikor Dimitri megkérte a kezét, ajánlatát úgy fogadta, mint az iránta megnyilvánuló, immár megszokottá lett könyörület jelét, és nyomban elhatározta, hogy viszonzásul egész életével fog áldozni, a szolgálója lesz, a rabnője, hogy egyúttal visszafizethesse mindazt a jóságot és ia gondoskodást, melyet nagylelkű emberek sokaságától kapott, akik any- nyit fáradoztak azért, hogy kiragadják a halál karmai közül, bár ő maga csak a hőn 877
