Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Vékony Gábor: Késő népvándorláskori rovásfeliratok (tanulmány)
vet jelentet meg a „régi hun-szkíta írásról”, azzal a kimondott céllal, hogy hitelét, eredetét és rokonságát megállapítsa. 1750 körül egy ismeretlen foglalkozott a székely írással, több betűsort összehasonlított, sőt táblázatban ösz- szevetette a székely jeleket a gót és az orosz betűkkel is. Strahlenberg művéből ismerte a szibériai türk feliratokat, s utal is arra, hogy annak jelei a székelyek betűihez hasonlítanak. Nála tűnik fel először a csíkszentmihályi templomfelirat másolata {el is olvassa), amelyet aztán 1753-<ban Dezsericzky Ince a magyarok eredetétől írott munkájában kiad. Ez időtől kezdődően minden történeti (és irodalmi) munkában szóiba kerül a székelyek írása. Mai értelemben vett tudományossággal azonban először Szabó Károly foglalkozik kérdésével ,1866-ban, „A régi hun-székely írásról” c. munkájában. Feldolgozza a kérdésről addig elhangzottakat, kimondja, hogy az írást eredetileg kőibe, fába vésték. Közli az Orbán Balázs által felfedezett enlakai feliratot, s el is olvassa azt. Szerinte a székely írás rokontalan, s Ázsiából, a hunoktól származik. összegyűjti az addigi emlékeket, s a székely rovásírás irodalmát Fischer Károly Antal is 1889-ben, „A hun-magyar írás és annak fennmaradt emléked” c. munkájában. Fischer azonban kritikátlan, jó néhány hamis emléket is komolyan taglal. „Elolvassa” a nagyszentmiklósi kincs feliratait, természetesen magyarul, s úgy gondolja, hogy még a gótok is a hunoktól ismerték meg az írást; a germán rúna szó a magyar róra-val lenne kapcsolatban, stb. Jelentős előrehaladást hozott a székely rovásírás kutatásában Sebestyén Gyula munkássága. „Rovás és rovásírás” (1909), valamint „A magyar rovásírás hiteles emléked” (1915) c. munkáiban részletesen foglalkozik a rovásírások történetével, összegyűjti — igen nagy alapossággal a — székely rovásírás különböző emlékeit, rábukkan a Marsigli olasz mérnök által készített rovás- írásos naptár másolatára és még néhány, addig ismeretlen emlőkre. Sebestyén nem tagadja a székely rovásírás és a türk rovásírás kapcsolatát (erre Nagy Géza mutatott rá először közelebbről 1895-ben), de mindkét írást végső soron a „föníciai-görög” írásra vezeti vissza, nyakatekert érvelések közepette. Mindenesetre Sebestyén munkássága fellendítette a székely rovásírás kutatását, nem véletlen, hogy műveinek megjelenése után egyre-másna kerültek elő újabb rovásírásos emlékek (köztük az eddig ismert legrégibb, az ún. ni- koisburgi ábécé). A Sebestyén által összehordott adathalmazban Németh Gyula teremtett rendet. 1932-ben, ill. 1934-foen megjelent összefoglalásában feldolgozza az addigi irodalmat, az ismert emlékeket, leírja az írás szabályait, s eredetében a türk rovásíráshoz kapcsolja a székely írást. Németh Gyula munkája „A magyar rovásírás” a Magyar Nyelvtudomány kézikönyvében jelent meg magyarul. Ezt a füzetet jelentőségében Telegdi Rudimentájával vethetjük össze, ahogy az a székely írás tankönyve volt, úgy ez a munka ma is a rovásírás kézikönyvének számítható. Németh már ismeri a Jakubovich Emil által közzétett nikolsburgi ábécét (utóbbinak egyébként megint sokat köszönhetünk a rovásírás kutatásában), s tulajdonképpen lezárja a székely rovásírás kutatásnak első tudományos szakaszát. A kutatás ezek után a Németh Gy. által taposott ösvényen haladt. Munkásságának folytatójaként említhetjük Vásáry Istvánt, aki 1974-ben foglalta össze a rovásírás kutatásának helyzetét. Igen fontos adalékokkal szolgált a rovásírásos emlékek ismeretéhez Ferenczi Géza, aki 1979-ben Ferenczi Istvánnal összeállította a rovásírásos emlékek adattárát, 1981-ben és 1982-ben 78
