Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Nagy Ildikó: Tér és tömeg (tanulmány)

kel, természeti tárgyak, növények lenyomataival — tér vissza a rendes szobrászi munkához. Ezzel együtt -módosul a tér értelmezése is. A figurát sosem bontja meg, de annyira elvékonyítja, hogy tűhegyes felkiáltójelként áll a térben. 1963-tól kezdődnek a csoportkompozíciók, amelyek átmenetet jelenítenek a későbbi szcenikus térértelmezéshez. „A kompozíció elemei között van kialakulófélben egy átlényegített, belső szobrászi tér” — látja meg a változást Beke László. Ezt a térhatást nevezi a szakirodalom erdő-élménynek. A hasonlat Rainer Maria Rilkétől származik, aki Rodin Calais-i polgárokjáról írta, hogy úgy állnak, -mint egy kivágott erdő utolsó fái. A tér ilyen értelmezése Giacometti művészetében teljesedett ki, o-lyan szobrokban, mint pl. a Kompozíció kilenc figurával. A magányosan álló figura tömege tehát már annyira esendővé és kiszolgáltatottá vált, hogy egyedül nem, csak megsokszorozva nézhet szembe a végtelen térrel. Ez azonban már nem a térnek szilárdan nekifeszülő -tömeg, h-anem annak csak töredéke, a végleges feloldódás, a megsemmisülés határán. Ez különbözteti meg Sdhaár szobrait a korszakban gyakori, -nagyon elterjedt csoportkompozícióktól (Louise Bourgeoise, Fritz Koenig stb.) — akiknek a figura megsokszorozásával sikerül visszaállítaniuk a szilárd tömeg uralmát.

Schaár csaportkampozíciói nem kevésbé drámaiak, -mint Vilt anyagtalanná oldott figurája. Bár az eredmény -azonos, a hozzá vezető út eltérő volt, -mint -ahogy a kibontakozás is különböző lesz. Vilt a 60-as évek közepétől ismét helyreállítja tér és tömeg eredeti viszonyát, a -szobor szilárdan áll a térben. „Csak két nagy kiterjedésre, a horizontálisra és a vertikálisra építek. Közbeeső irány-ra nincs szükségem. Az átlós, a diagonális komponálás elmarad” — fogalmazza meg -a maga módján tér- és tömeg klasszikus viszonyát. A biztonság -érzetét a környezet tárgyai adják vissza. Eltűnik a megkínzott emberkép, érdeklődését a dolgok szerkezete, építetésége köti le. Az emberi alak a -tárgyiak sematizált formáiból épül fel: állványok, hengerek, kerekek, satuk, fogazott oszlop motívumai -ismerhetők fel szobraiban. Tárgy és ember metamorfózisában a szobrok mindig tömegükkel hatnak. A-kár tömörek, akár áttörtek, nagy, egységes síkok határolják őket. A 60-as évek második felének -nagyméretű kompozíciói az architektúrához közelítenek. A véges forma és a végtelen tér talán még sosem volt ennyire egyensúlyban.

Schaár Erzsébet maga vall művészetének fordulatáról, Frank Jánosnak 1967-ben adott — immár művészettörténeti jelentőségű — interjújában. „A székesfehérvári kiállítás után (1966) elvesztettem a tájékozódó képességemet. Tehetetlen vol-tam. A bécsi tár-lat után határozni tudtam: ebből az anyagból elhagyok minden pszichológiai, -érzelmi dolgot.

Inkább kiszedek egy problémát.

— Mi volt -az az egy probléma?

— Teret -akartaim mutatni.

Kinyitottam -az ablakokat. Kitártam az ajtót. A térben ezek olyan határozottan álltak, úgy hasítottak a levegőbe, mintha a levegő szilárd tömeg lenne .. . Elkészítettem a makettet... Mindig arra gondoltam, hogy ez csak ujjgyakorlat, meg hogy ebbe a térbe embert -is állítsak ... és az ember is hasítson ki egy darabot la térből, a -levegőbő-1. Ezekkel a teret adó plasztikáimmal megkerültem a nehezét, előbb csináltam teret, hogy majd az embert is beállítsam.”

A szobor tömege szinte kétdimenzióssá válik (Zsámoly, 1965; Pad, 1966; Ólomfal, 1967), mintha Schaár Hildebrand elméletét illusztrálná a felület megelevení-té- séről, -azzal a különbséggel, hogy a szobor nem folytatja a síkban adott nézetet a mélység felé. A tömeg nem tud szembeszállni a végtelen -térrel, de nem is olvad -bele. Egy vékony ha-táron egyensúlyoz, akár az ember, lét és nem-lét között. Amit a művész tehet, csak annyi, hogy megsokszorozza ezeket a síkokat a mélység felé (Kapu, 1967; Boltívek, 1969). A tér tehát egymás mögötti síkokból épül fel — ugyanúgy, ahogy Hildebr-and értelmezte —, és a szobor -tömege már csak ezeket a síkokat jelölheti. Ebben -az osztott térben az emberi alak is -támaszt talál, úgy, ahogy beleolvad az egyik síkba. Ez a térértelmezés már 1966-ban éretten áll előttünk, és a továbbiakban az anyag — vagyis -az üveg, a -bronz —, a 70-as évebben a méret (Utca)

852