Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Kapiller Ferenc: "...éjjeliőr egy tört-ezüst-koron" (tanulmány)

őriztem az Igét s az Ige bennem a halait.” — „Nos, a „Felezőidé” kulcsszava ennek a hasonlatnak a jelzésszerű folytatása: szimbolikus utalás a pusztító sugárzás közepette elboimíló radioaktív anyag és a kételyben felmorzsolódó személyiség már előbb kifejtett analógiájára” — olvassuk a tanulmányban.

7. Én—és—Te kapcsolat. Befejezés.

„Vagy, vagyok, vagyunk a szentség, külön-külön nincsen mentség, mindig kettős a mindenség.”

(Pogány .zsoltár — 10)

Hit és kétely, élet és halál, igen és nem kettőssége, s a kettő fölnagyított küzdelme kap formát Szilágyi posztumusz kötetében, a „Tengerparti lakod.alom”-ban.

A súlyos (létproblémákkal küszködő versek szomszédságában teljesedik ki egy új szerelem is s a családi életben való föloldódás vágya, ugyanakkor az önmagába való bezártság fölismerésével egzisztenciális sorsélményt él át a költő.

A „Sajtóértekezlet”-(ben megjelölt „Megtairtó”-t, „lelkűnkből lelkedző múlt—jelen—eljövendő végtelen”-t az emberi kapcsolatok, „az egymásrautaltság legmagasabb fokon szervezett formája”: a szeretet és a szerélem jelenti. Az utolsó korszakban megújuló szerelmi költészet a „Szerelmek tánca” darabjait folytatják. Eszmeierkölcsi szemlélete viszont szélesebb összefüggésbe hozható. Ez a szerelmi költészet ugyanis — bizonyos szempontból — a bibliás műveltség, keresztény kultúra pozitív folytatása is. — Es most ne az „Énekek éneké”-re gondoljunk! — Annak az eszmerendszernek némely pontjával tart rokonságot, melyet századunkban — az Evangéliumok és Szent Pál nyomén — a szemetetfilozófiák, ezen belül a dialogikus perszonalizmus fogalmaz meg, az Én—és—Te kapcsolatra, a találkozás mozzanatára téve a hangsúlyt. Természetesen nem állítjuk, hogy közvetlen (kapcsolat lenne a dialogikus perszcmálizmus képviselői és Szilágyi között, de közös a forrás: A szere- teífilozófiák — a Szantírás mellett — nagyon sokat köszönhetnek az egzisztencializmusnak. Utolsó éveiben Szilágyi az egzisztenciailistiäkat olvassa.

Az egymásrautaltságot, az egymást feltételező dáalogikus viszonyt mintázó ver- seknék nagy hagyománya van a magyar (költészetben. Elég, ha csak századunk irodalmából hozunk néhány példát (és ellenpéldát). A .'legjellemzőbb talán Radnóti Miklós „Kis-nyeivban”-a, mely @r,ammatifcaiilag-logifcaillag is „leképezi” ezt a relációt. Ide sorolandó még .a „Két karodban” című vers; József Attilától a „Tedd a kezed”, Babits „Engesztelő ajándék”-a, Illyés Gyula: „Párbeszéd új házasok közt” — néhány részletével; Rónay György: „Te hordozod” c. verse, .Kányádi Sándortól a „Két nyárfa”, Veress (Miklóstól a „Szerelmesének”, Szepesi Attiláitól a „Két szerelmes vers”, s még sorolhatnánk. (— Ennék legfcááltább ellentéte viszont Ady „Elbocsátó, szép üzenete”: „Általam vagy, mert még én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.” — Ez utóbbihoz tartozik Szabó Gőrinotől a ,garamiért egészen”, vagy — imás összefüggésben — Tóth Árpád: „(Gélektől lélekig” című verse.)

A „Bartók Amerikáiban” című imontázsversíban írja Szilágyi: „Értetlenül él-hal, ha ki az érzelmek dialektikájához nem ért.” Mottóként idézhetnénk a következő sort is: „Nem lehet egy, csupán ha ketten.” (Tétován) — Megfigyelhető, hogy a tartalmi-logikai zártságot hogy’ követi a szigorú formai kötöttség a „Perc”-ben:

„Csüggök rajta csüggedetlen csügg ő rajtam csüggeteg, mint a ki nem hűlt egekben függenek kihűlt egek, vég időkig tűrhetetlen, amit tűrve ülhetek, csügg ő rajtam csüggedetlen csüggök rajta csüggeteg.”

69