Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Kapiller Ferenc: "...éjjeliőr egy tört-ezüst-koron" (tanulmány)

A versben — a tükör-szerű megfelelések okán — a „’Pénelopé” szimmetriája tér vissza, de már bonyolultabb módon, járulékos érzéseikkel, -gondoláitokkal. A keret- sor okban érezhető némi rezignált hangulat, mely talán a halálfélelem saubliimált- széiídített változata, a középső rész pedig — hasonlat formájában — transzcendens irányt mutált.

Szeretet — szerelem; negatív istemikép; halál; — e három meghatározó élmény köré szerveződik a Szilágyi-vers a véghez közeledve.

A transzcendens ismeret megszerzésének vágya szólal meg a „Zsoltár, vigasztalan” című versben, mely azonban a végleges lemondás kifejezése is egyben. Még érvényesebb s visszavonhatatlanabb e fölismerés megfogalmazása az „Életre” soraiban:

„Elzártam magam elől az utolsó utat, a csillagokon túlit, hol hiába kutat fürkész szem, okos eszköz, fáradatlan elme, hova nem követhet földiek égi szerelme, hova el nem hatol más, csak vágy, csak fájdalom, és nem enyhíthet, hiába fájlalom, jaj, nem enyhíthetem; elzártam, s mint senki sem, lettem az elmúlásnak reménytelen szerelmese: ha kérlelem is, életre lehelő csókot ad — elzártam magam előtt az utolsó utat.”

rEbből a mélységből kiállt föl a költő, a golgotái Jézus utolsó szavait parafra- zálva: „Engem, miért hagytál egetlen?" (Az ég, az ég).

A kisemmizettség érzéséivel magára hagyatva s önmagába zárva a teljes pusztulást látja .kicsiben és nagyban, emberi és tárgyi világban, egyéni és közösségi szinten egyaránt:

„... kiittuk a tengert, aj, fenékiglen, halait megettük, nyaljuk sóját, / csupasz mederben, aj, gurulnak itt-ott tátogó, céltalan, bilincstelen bolyok, / elapadt a dagály, aj elakadt minden, vizen átvádló cirmos hajó és / nagy fene cirkáló, aj, polipdögökre tátog az ágyúnaszádon a lőrés, / ős elemünk, aj, ős anyaméhünk, meddőn maradott förtelmű bánat, / nincs tenger, nincs sziget, aj, nincsen part sem, anyányi árnyak futnák utánad ..

(Tengerparti lakodalom)

A kötetet a Radnóti emlékére írott „Törpe ecloga” zárja, mely a „Hetedik edloga” parafrázisa. A vershelyzetet a közvetett láger-élmény: a teljes szabadság- fosztottság és fizikai bezártság élménye adja. Más elgondolásban viszont — az alkotó helyzetét vizsgálva; s ismét a veirsi(írás) értelmét -kérve számon — ez a keret a költő teljes magányát jelenti, művét pedig „sorsától” fosztja meg: visszhangtalan- ságra = halálra ítéli. E szélsőséges helyzetiben mégsem a lemondás, megadás a végső hang. Váratlanul, a legmélyebb mélységekből véve erőt és lendületet, a „tenni kell” parancsa fogalmazódik meg, késői visszhangjaként a „mégis-imorál”-nak .. utolsó / megfeszítéssel, akárhogyan is, de a szó, a betű, a / vers születik — Irodalomtörténetében ezt a fordulatot nevezte Szebb Antal ,^magyar ideailizmus”- nak.

Hihetjük tán, hogy ezt a vallomást nem a szerkesztő leleménye -tette utolsóként a kötet végére, de a költő utolsó szava is ez. Ilyenformán Szilágyi emberi-egyéni sorsát (mely általánosain az ember morzsas-ág-eltiporhatóság-itudatának -példája —) a költő versei 'cáfolják.

70