Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Kapiller Ferenc: "...éjjeliőr egy tört-ezüst-koron" (tanulmány)
zik el az egyik „vitapartner” részéről a következő: „Játékba mám lehet belehalni.” A másik hang cáfolni igyekszik ezt a kijelentést, de ;ha az előbbinek lenne is igaza, föloldást mégsem jelentene. Ment ha nem ás lehet belehalni, belefáradná igen. Elég csak a mókaimesrter tragédiájára utalnunk: „Egy színházban történt, hogy tűz ütött ki a kulisszák mögött. Kijött a mókamester, hogy ezt a publikummal közölje. Tréfának tartották és tapsolni kezdtek: a imókaraester megismételte; az emberek imég- jobban hahotáztaik. Azt hiszem, a világ is így fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, ákilk azt fogják 'hinni, hogy mindez csak vicc” — olvassuk KSer- kegaardnál. Szilágyi végigjátsszá „bohóc-szerepét”, de közben állandóan szembekerül e játék veszélyeivel. Az ironikus távolságtartás: kísérlet a világ lefokozására, nem adja meg a költőnek a szabadság illúzióját sem. Átéli önmaga kicsiny voltát és végességét. Veresége egzisztenciális végeredmény: „... nyugodj bele, hogy véged a végtelenség alkatrésze, a végtelenségé, amelyben elhanyagolható mennyiség vagy.” (Nem tanítottatok meg) Kozmikus távlatokban az „emberi nagyság” csak (tragi)fcomikus jelenség: „A nagy Idő játszik velem hol nyitott, hol hunyt szemével” (Fények az éjszakában) Ebben a sorsélményben „fogannak” azok a versek, melyekben — mint írja —: „Sűrűsödik a sötétség, sűrűsbödnek a fények, odafönn, idelenn.” A világ (— lét —) pólusaira válik szét, s ilyen állapotában egyértelműbbé is lesz a költő számára: „Sötétben jobban lát a képzelet. Sötétben könnyebben képzelek világosságot — mert muszáj” Szilágyi Domokos számára a „hávő-hitetlenség” állapota nem program -többé, hanem prohléma. Isten „halálát” súlyos hiányként éld meg. A hiány „léte” pedig szükségképpen megteremti a hiány betöltésének kényszerét. Erről vall — egyebek mellett — a költészetének csúcsát jelentő utolsó három kötet: a ,„Felezőidé” (’74), az „öregek könyve” (’76), és a posztumusz „Tengerparti lakodalom”. Igazában e három kötetével végzi el (költészetének szintézisét. Újrafogalmazza, de új (s végérvényes!) tartalommal telíti az összes korábbi felismerését. Ez utolsó korszakának új eleme viszont — mely csak kivételesen szerepelt a ’72-ig kiadott kötetekben — a Krisztus-motívum. A „Búcsú a trópusoktól” című kötetben -találkozunk véle először: A „Haláltánc- szvát”-ben kultúrtörténeti „betét”-ként jelenik meg, „A :Prófótá”-ban a vershely- zet adja az ötletet az analógiára: „Akar-e megváltást a világ?’ 86
