Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Kapiller Ferenc: "...éjjeliőr egy tört-ezüst-koron" (tanulmány)
kiül nem tudom, hogy ;ki vagyok én, és én nélkül nem tudhatod, hogy ki vagy te, és 2 köriből niin.cs kitörés, csak válság, amelyben elmélyül a meghatározás.” Az ember identitás -zavaraival, hiiánytudatával arányosain nő a közösséggel való egység igénye. Szilágyi nem találhat kiutat, megnyugvást az ironikus szemlélet adta nelatív szabadságban. Keresi azokat a bizonyosságokat, amelyekben 'megkapaszkodhat, s amelyek enyhítik némileg Iköltő-iéte szenvedéseit. Miért — ahogy írja —: „... szórnivalóm egyre fogy. / És szólnivalóm egyre gyűl." Megtartó erőt: kapcsolatot keres a magyar irodalmi hagyományokban. Az „Ö- magya-r Mária-siralom”-tól (kezdve e költészet meghívottjai ikiözt találjuk Balassit, a zsol tárfordítókat, Csokonait, Batsányit, Vörösimartyt, Petőfit, Arany Jánost, József Attilát, Radnótit, s másokat. A montázs-versekben egész versszaikoikfcal vagy kisebb-nagyobb szövegegységekkel szerepelteti az ősöket a költő. Sokszor egy-egy idegen sort rímeltet saját rímeire. (József Attilától például.) iLegtöfobször azonban walaimliilyen nyelvi ötlettel, játékkal, szokatlan asszociációval idézi meg az „ősök szellemét”. (Az efféle „visz- izaóneklő” rájátszásokban persze ismét gyaníthatjuk az értékek, tekintélyek relati- dzálásának a szándékát is.) Ebben az asszociációs játszmában Csokonai „földiekkel játszó égi itünemény”- éből — egyszerű megfordítással — „légiekkel játszó” lesz. Az „Apokrif Vönösmarty- cézir.at”-han nemcsak a szót, a kifejezést, hanem a (képet is átalakítja, .többjeién - ésűvé gazdagítja: „Ünnep. Munka. Borban a gyöngy. Kagylóban a gyöngy." á Batsányi-ddézet — „vadulj gyászos elme” —, mint a Vörösmarty-palimpszeszt íáró sora, ironikus élt kap, mely a szövegösszefüggésből egyértelmű. — Két irányba it a következő rigmus: „rücskösítsen randa ragya gatyád legyen Nesszus-gatya” (Falstaff) Aranynak és a görög mitológiának szól egyszerre ez a fintor. Szilágyi bevonja játékába az egész magyar folklórt, de az eigyetemes kultúra srtékeit is. Az „öregek toönyvé”-ben szerepel a következő szóláspárhuzam: „ ... nem röpül el a szó! s nem marad meg az írás!" \z eredeti szólásban — „Verba volánt, scripta moment” — a gondolatpárhuzamban I két tag egymásnak klegészí.töje-el'lentóte. A negatív tartalmú kijelentést semle- jesiíti a pozitív, s ez utóbbi javára. így is mondhatnánk: a kettő összege pozitív. Szilágyi „átültetésében” nem egyszerű megfordításról van szó; a pusztán formai ’lemzés megtévesztő lehet. H.a „a szó elröpül”, — semmivé válik. A kifejezés a ,nem” tagadószóval nem önmaga ellentétiévé lesz, hanem még nyomatékosabb tagadássá. Mert rnít is jelent így? — A szó meg sem született; nem történt ímeg a izó(vers-) alkotás teremtő aktusa. „Az írás megmarad” i(pozitiv) tétel azonban meg- ördul, így súlyosbítva az első tag fölismerésének visszavonhatatlanságát. — Íme, a orma és a tartalom cinkos összeesküvése! A „csak párosán szép a halál” szólás- áiték sem csak egyszerű költői lelemény. A „halál” ilyen kontextusban való sze- •epeltetése a halálnak, hálálféleleminek szándékszik „fityiszt” mutatni, ugyaniakkor íziilágyii „lenni vagy nem lenni” kérdésein töprengő arca bújik elő a szavak mö- íül. (Találó Tolnai Ottó „pillanatképe” a költőről: „Halinaarcú Hamlet”.) 6. Szenvedés; Krisztus-motívum. „A próféta” oírnű vers „párbeszédében” hang65
