Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Széll Kálmán: Irreverzibilis élet - reverzibilis halál? (esszé)

valamennyi foglalkozásra többé kevésbé érvényes. A bíróra, a tanácsi apparátusra éppúgy, mint a szolgáltatásra, járművezetésre, családi életre stb.

Az öregek és betegek nem osak készülnek, de gyakran titokban már alkudoznak, vagy meg is békéinek a halállal. Előrehaladottabb korban válik az ember temetőjáróvá, sírgondozóvá. Némelyek saját síremléküket felállíttatják, abba nevüket bele- vésetik. A halált mint realitást el kell fogadnunk, meg kell vele tanulni együtt élni.

Vörösmarty bölcs belenyugvással állapítja meg, hogy: „Mint érett gyümölcs, / Az élet fájáról: / Hull a fáradt ember, / Midőn órája szól.” Madách a halál költészetéért rajong: „Miben van oly nagyszerű költészet, / Rejtélyes mélység, mint benned halál? / Ki ott lakói, hol a korlátos élet / A végtelennel kézenfogva áll! —” Szilágyi Domonkos azt írja: „Leélni egy életet, / a növekvő halállal, I ez a legeslegkevesebb, / mit az ember / tetszik vagy sem — / elvállal.”

A „sírhoz közeledés” már korán elkezdődhet. Pierre La Mure úgy véli, hogy „jóval halála előtt az emiber már elkezd meghalná”. Hasonlóan Illyés Gyula is azt írja: „Kharon ladikja nem akkor indul velünk / midőn lezárul és befagy a szem. / Bús átkelők, soká és nyitott szemmel megyünk / a végzetes vizen.” Emile Ajar Hamil úrral kapcsolatban jegyzi meg, hogy „előfordul néha az öregekkel, akiknek nemsokára üt az órájuk ... Nagyon jól tudják, hogy mi vár rájuk, de a szemükből látni, hogy már hátrafelé néznek, hogy elbújjanak a múltba.” Groddech úgy tartja, hogy: „Csak az hal meg, aki meg akar halni, az, aki képtelen elviselni az életet”. Paul Guimard szintén úgy véli, hogy „Soha senki nem hal meg saját akarata ellenére . . . De a szüntelen tagadás töretlen erőt kíván. Az ember belefárad, egyezkedik. Foglalkozni kezdtem a halállal. És a halál tüstént foglalkozni kezdett velem ... elismertem a halál lehetőségét, s ez a vég kezdete.” Einstein a természettudós bölcsességével és némi öniróniával jegyzi meg: „Érzem, megöregedtem, a halált egy régi adósságnak tartom és végre letörlesztem.”

Korunk halálszemléletének legnagyobb ellentmondása talán mégis az, hogy értelmileg elfogadjuk ugyan a halált, de érzelmileg aligha. Életérzésünk szinte kizárja az élet és a halál egyidejű megélését.

AZ ÖNKÉNT VÁLASZTOTT HÁLÁL

Ha korunk embere és a halál viszonyát taglaljuk, lehetetlen nem említeni az öngyilkosságot, amiben évtizedek óta a világ „előkelőbb” helyein osztozunk, s amit az emberiség már ősidők (de főleg a görög-római kultúra) óta kortól és néptől függően sajátos módon (méregpohár, érfelvágás, kardba dőlés, hasfelmetszés, főbelövés, gyógyszermérgezés, stb.) gyakorol. Szociológiai és egészségügyi vonatkozásai egyértelműen negatívak, ami önmagában is parancsolóvá teszi, hogy a jelenség ellen küzd- jünk.

Nehezebb kérdés, hogy lehetősége mellett van-e joga (és ha igen, az milyen mércével mérve indokolt) az egyénnek, hogy életét a halállal váltsa fel? Nincs konszenzus abban sem, hogy az élet megoldhatatlannak tűnő problémái vagy kilálástalansága esetén az öngyilkosság bátorság vagy gyávaság, — lelki erő, vagy gyengeség jele-e? Ady a „meghívott halált” a „halálok fejedelmének” nevezi, s azt írja: „Asztalomon, álomporban, / Ott trónol már gyönyörű réme. / S két óra múlva már, ha akarom, / Rámhull a legszebb trónnak fénye, / De jaj: gyáva vagyok”.

Nyilvánvalóan nem lehet egy kalap alá venni azt, aki egyéni, vagy társadalmi (Széchenyi, Teleki Pál) vagy akár mindkét (József Attila) okból lett öngyilkos. De még az egyéni okok is igen eltérőek (családi konfliktus, „becsület megmentése”, gyógyíthatatlan betegség stb.). Érdekes, hogy a nyomor és gazdagság egyformán kitermeli az öngyilkosokat, s a tudatlanság (primitívség) különösen melegágya annak.

Kétségtelen, hogy a mai ember a mindent megadó, gyermekcentrikus családi környezet után, és a soha nem létező fokú társadalmi gondoskodás mellett kevésbé bírja a frusztrációt. Az egyénnek nincsenek (nem alakulnak ki) az élet nehézségeivel kapcsolatos megfelelő „ellenanyagai” A gondokkal és kudarcokkal együtt szám711