Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Széll Kálmán: Irreverzibilis élet - reverzibilis halál? (esszé)
tálán fiatal (és öreg) számára ma valóban megtorpant a nagyszerűnek festett lendület, és beszűkült a perspektíva. Ellentmondásnak tűnik, hogy a szocializálódással párhuzamosan egyre több a testben és vagy lélekben magányossá vált ember. Fiataljainkra sok tekintetben ráillik a „vulnerabilis generáció” elnevezés. Nem kevés közülük azoknak a száma, akiknek nincs erkölcsi-etikai tartása, önfegyelme, ezért túlságosan szabadosak. Anyagi gondjaik „megoldását” az illegális (gazdasági) manipulációkban vagy/és az alkoholban keresik. Elvesztették eszményeiket. A társadalomban tömegméretű a depresszió. Nem elhanyagolható „existenciális vakum” tapasztalható sok egyénnél, akik nem tudják, hogy miért is vannak a világon? Mások vágyaikat és lehetőségeiket nem tudják összeegyeztetni, s reménytelenségükben elkeserednek. S mindezzel még at okok és összefüggések vázlatos felsorolását sem merítettük ki. Sovány vigasz, hogy mindez nem szocialista tünet, hanem világjelenség. Sajnos kevés (vagy hiányzik) az a társadalmi intézményrendszer, amely e szerencsétleneken valóban képes lenne segíteni, pedig az öngyilkosság felszámolása csak a társadalom és az érintettek segítségével és mélyreható összefogásával oldható meg. A BETEG EMBER ÉS A HALÄL Csaknem minden komoly betegség (műtét) során az ember szembekerül a halállal. „Minden ember kettős állampolgársággal születik, egyaránt polgára az egészség és betegség birodalmának”. A betegség kopogtatás nélkül lép életünkbe, s azt olykor gyökeresen megváltoztatja. Némelykor már markában szorongatja a halálos ítéletet. Tulajdonképpen az élet és halál ellentétpárban tágabb értelemben az egészség és betegség szembenállása rejlik. A gyógyíthatatlan beteg családja — néha nemes, vagy akár rossz lelkiismerattől vezérelt — vágya, hogy a halálos beteg bármilyen áron (külföldi gyógyszerek, hazai csodaszerek) minél tovább éljen, hogy „köztük maradjon”. Ennek kapcsán gyakran nem gondolnak arra, hogy ilyenkor nem mindig a régi szerettük egészséges életéért küzdenek, hanem esetleg kétes értékű halasztásért harcolnak a halálraítélt siralom- házában. Még a gyógyíthatatlan betegnél sem lehet azonban a halál idejét pontosan megjósolni, noha a jószándékkal érdeklődő hozzátartozók nap mint nap kérdik tőlünk: „Mennyi ideje van még hátra?” stb. Éppen ezért csak egy gyermetegen naiv — bár tiszteletremélitóan jószándákú — gondolat lehet a betegek és hozzátartozók penziója, a „haldoklók háza”. Ha ez valaha is megépülne, kegyetlen és iszonyúan félelmetes intézmény lenne. Egyet jelentene a siralomházzal, ahonnét már nincs visszatérés. Hasonló vonatkozik a „haldoklók szobájára”, ami megfosztaná a beteget a gyógyulásba vetett reménytől. Ha a beteg tudja vagy sejti a halálát, Kubier Ross beosztása elfogadható munkahipotézist ad, bár még egyéb felfogások is ismeretesek. Ez azonban még távolról sem jelenthet valamiféle uniformizált viselkedésmintát, hisz a lelki élet polimorfizmusa eleve kizárná ezt. Kühler Ross szerint a halálos beteg saját halálával szemben a következő hosszabb-rövidebb ideig tartó, kifejezett vagy kevésbé jellemző szakaszokat éli át: 1. A tények nem elfogadása, izoláció (struccpolitika, esetleg „morbid” humor), 2. dacreakció, harag (miért pont én?) 3. alkudozás, reménykedés, (fogadalmak felajánlása, csodavárás, külföldi gyógyszerek stb.) 4. depresszió, 5. elfogadás, beletörődés (kiegyezés a megmásíthatatlannal). — De minden szakaszt egyszersmind átsző a remény is. S ezen érzelmi ambivalencia a betegség megélt tüneteivel együtt igen sok embernek rendkívüli lelki és testi kínt jelent. Ezek az orvosok által „leírt”, somatikus gyógyításra már alkalmat- lat betegek igénylik a legtöbb és „legokosabb” törődést, a testivel mindenben egyenértékű lelki gyógyítást. A túlzott együttérzés (sajnálat) éppoly eredménytelen lehet, mint a dolgok bagatellizálása. A hamis ígéretek irrealitása (pl. 3 hét múlva minden rendben lesz!) többet árt, mint használ. 712
