Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Széll Kálmán: Irreverzibilis élet - reverzibilis halál? (esszé)

emberhez való ikapesolatát szabályozza, hanem a szövetséget is, melyet a természettel és Istennel mindnyájunknak meg kell kötnünk.” — „Mindazok számára, akiknek a halál gondolata ellen nem nyújt vigaszt a vallás ... a halál... rejtélyt, végső gyalázatot ... jelent. A halált csak tagadni lehet”. Aki viszont a halált tagadja, az tudat alatt az irreverzibilis élet híve.

Hogy van-e „túlvilág”, az mindenekelőtt hit kérdése. A materialista (sőt az idealista) természetkutató számára mindenesetre megfoghatatlfin, mérhetetlen, tudományosan nem létező fogalom, ami ezért nem is képezheti kutatásának tárgyát. Éppen ezért mi sem foglalkozhatunk tanulmányunkban az irreverzibilis élet „túlvilági” kategóriájával.

AZ ELET FOLYTONOSSÁGA A TÁRSADALOMBAN

Az egyes ember halandó, de az emberiség nem. Társadalmi-történelmi szinten tehát igenis van irreverzibilis élet, mert az anyag legmagasabb rendű mozgása az élet — folytonos. A primitív élet megteremtődése óta az élet mennyiségileg növekedik, minőségileg pedig differenciálódik, fejlődik és újraszületik. Az egyes ember tovább él utódaiban, hiszen az ivarsejtek egyesüléséből keletkező új egyed — ibár csak 50%- ban viszi tovább a szülőt, mégis — több évezred életének töretlenségét, folytonosságát jelképezi. Csodálatos, hogy minden egyedben számtalan ős ivarsejtjeinek valamiféle származéka csomósul össze, hogy azután ivadékaiban ismét a megszámlálha- tatlanságig oldódjon fel. Csak az az ember „hal meg” igazán, akinek nincsenek gyermekei.

Ritka jelenség — bár talán volt rá történelmi példa —, hogy egy nép kihaljon. Ám ez is többnyire inkább életmódi, vallási, kulturális, nyelvi beolvadást, felszívódást — tehát nem igazi halált — jelképez. Herder a múlt században a magyar nép „halálát” jósolta, ami nem kisebb költőt, mint Vörösmarty Mihályt ihletett a Szózatban a „nagyszerű halál” alternatívájának megéndklésére. Bizonyos állatfajok kihalásának a történelem során lehettek természetes történelmi és (napjainkban sajnos) mesterséges, környezeti Okai, de ez még messze nem az Élet megszűnését jelenti.

AZ EGYÉNI TÜLÉLÉS LEHETŐSÉGEI

Nem vitás, hogy az ember ösztönösen törekszik valamiféle evilági halhatatlanságra. Szeretne valamiképpen és valamilyen formában „túlélni”. Nem tagadható, hogy elsősorban a művészet (s ezen belül is főleg a képzőművészet és a zene) jeles mestereinek adatott meg a bizonyos fokú „halhatatlanság”. Műveik túlélik őket. Homeros, Shakespeare, Michelangelo, Goethe, Beethoven, Liszt stb. valószínűleg az emberi kultúra fennállásának legvégéig sem merülnek a feledés homályába. Karinthy Frigyes is hisz abban, hogy műve túléli: „Jegyezd meg jól, ma szürke szók ezek. / De élni fognak, hogyha én nem élők. / S lesznek, ha nem leszek.” Eötvös József sorai is a szellemi túlélés igényét sugározzák: „Márványszobor helyébe, / Ha fennmarad nevem, / Eszméim győzedelme / Legyen emlékjelem.” Széchenyi halhatatlanságáról — noha napjai múlandóságáról — vigasztal bennünket Arany János: „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élete kincsét, ámbár napja múl.” A forradalmár Robespierre nyilvánvalóan nem a túlvilágra gondol, s nem is általánosít, amikor saját halálát a „halhatatlanság kezdete”-ként ítéli meg. Kisfaludy Sándor bölcs realitással tapint a vigasztaló lényegre: „Az élet magában hordja / Már a halál magvait / De a halál nem oltja el / Minden élet nyomait.” Illyés Gyula is azt hagyta ránk örökül, hogy: „Az vagy, a munkád! S az sose veszendő, az soha meg nem hal.”

Természetesen a tudósnak is az a vágya, hogy alkotása fennmaradjon. Ám az egyre gyorsabb ütemben haladó természettudomány már korántsem biztosít számukra a művészekéhez hasonló halhatatlanságot. A ma tudománya ugyanis a holnap tévedése, s szinte megdöbbentő, hogy a 20—30 évvel ezelőtt írt közleményekből ma már mennyi a téves és az idejétmúlt állítás. Tudományos életünkre ma világszerte annyira jellemző „grafománia” csak részben magyarázható erkölcsi és anyagi elő702