Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Széll Kálmán: Irreverzibilis élet - reverzibilis halál? (esszé)

nyak iszerzésének vágyával (avagy szereplési vággyal), hiszen pl. ma már valamiféle álszerénységből nam szokás — vagy akár tilos is — a tudományos fokozatot használni (lásd. Orv. Hetil. szerzői előírásait), így erkölcsi értéke nem túl nagy. (Egy kandidatúra tényleges bekerülési költsége — a munkabért nem is számítva— átlagosan „csupán” 4—5 év alatt térül meg, vagyis a legkisebb tudományos fokozat anyagi „jutalma” is — főleg napjainkban — már csak jelképesnek tekinthető.)

Az írásra való késztetés jelentős részben a tudat alatti „túlélési” vággyal hozható összefüggésbe. Eötvös Loránd szerint a tudományos haladás voltaképpen a sajtó felfedezésével indult meg. „A tudós ... ír: biztatja őt, hogy műve fennmarad .. . E hit nélkül talán nem volna tudomány... Ne tépjük szét ezt a reményt, mely ekként a betű jelének megmaradásához fűződik”. Paradox módon az életüket feláldozó hősök, mártírok stb. is „halhatatlanok” maradtak. A történelemben se szeri se száma azoknak, akik ekként váltak halhatatlanokká.

Ha nem hagyunk valamiféle nyomot magunk után, úgy, megmásíthatatlanul eltűnünk és felőrlődünk az Idő malmában. „Némelyik ház a gazdájával együtt hal meg” — állapítja meg Pierre La Mure. Hagyatékunk hamar felosztásra kerül, csupán néhány tárgyról őrzi a családi hagyomány, hogy kié volt eredetileg. Néhány tárgy túlél ugyan bennünket, de a tárgyaknak is megvan a maguk életpályája, melynek végén ott leskelődik az enyészet. Egyébként is mit hagynak az öregek maguk után, kérdi Lenart: „... egy vén ruhát, / egy repedt okulárét, / egy félig ürült tintás- üveget. I Még élek. Ám a perc közel .... / „Ezt hagyta csak” vijjognak felettem. / S én a kegyetlen Alvilágban / Mélyen sóhajtom: legalább / A tintatartómat kiürítettem.”

Félő azonban, hogy minden szellemi túlélés időben mégis körülhatárolt. Kétségtelen, hogy minden ember kétszer hal meg: egyszer, amikor eltemetik, másodszor (és véglegesen), amikor elfelejtik. Boethius versében meglehetősen reálisan így fogalmaz: „Bizony, ha meghaltál, emléked is Ikivész, / hírnév ezen mit sem segít; / S ha azt hiszed, megtoldhatod még életed, / Neved tünékeny fényivel, / Eljő a nap, mely ezt is elragadja majd, / S halott léssz másodízben is.”

Az igazság az, hogy igazi énünket, személyiségünket valójában a közvetlen családtagok sem ismerik. A szülő a gyermeket, a gyermek a szülőt csak felületes jelekből (szokásokból), pillanatképekből ítéli meg. Az emberi lélek mélysége és a személyisége is — életkortól függően más és más megnyilvánulásban ugyan, — de csak egy személyiség-töredéket tükrözhet. Hankiss János joggal írja, hogy: „Ha eltűnünk, mi marad utánunk? Mit tudsz te rólam? .. . De ez a legnehezebb .. . Pár írás, amely kallódik még előbb a polcon .. . majd padlásra kerül... míg bekerül az élet körforgásába, új papír lesz belőle, tiszta, íratlan”.

Tény, hogy életünkben sem ismerjük egymást, halálunk után pedig még kevésbé ismerhetnek minket. Az élet bizonyos fokú realitása, hogy az unokák és dédunokák unottan sétálnak a rég elhunyt, ismeretlen, vagy emlékezetükben már lassan szétfoszló nagyszülők és dédszülők sírjánál, akikről legfeljebb néhány családi adoma vagy fénykép maradt az utókorra. A megemlékezések és gyászbeszédek — érthetően — csak az elhalt pozitív vonásait emelik ki. Voltaképpen igaz Alec Guiness kissé epésnek tűnő megállapítása, ami szerint, ha az ember a nekrológokat olvassa, az a benyomása támad, hogy az emberiség jobbik fele a föld alatt van.

AZ ÉLET MEGHOSSZABBÍTÁSÁNAK ÉRTÉKE

Társadalmi szinten az idős emberek halála tulajdonképpen hasznos funkciót tölt be. A beteg, életképtelen, munkára alkalmatlan egyedeket „elviszi”, s helyet hagy az egészséges fiatalok közösségének. Bár az egyes ember halálát a hozzátartozók és kor- társak sajnálják és gyászolják, de — különösen mások, idős korban bekövetkező halálakor — a halál társadalmi funkcióját tudatosan vagy tudat alatt minden ember elismeri. A halál ténye tehát magától értődik, legfeljebb annak időpontjába nem nyugszunk bele.

703