Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Széll Kálmán: Irreverzibilis élet - reverzibilis halál? (esszé)
SZÉLL KÁLMÁN Létem, ha végleg lemerült, Ki imád tücsökheg edüt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül fel a szivárványra? Lágy hantú mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? S ki viszi át fogában tartva a szerelmet a túlsó partra Nagy László Az ezredforduló kérkedő kihívása ez a címben feltett lehetőség, ami éppen képtelenségig sarkított volta miatt, nyilvánvalóan csak költői kérdés lehet. Sugall részigazságot, de a priori abszurd volta már magában hordja a címben szereplő feltételezés tagadását is. A dolog természetéből adódik, hogy tanulmányunkban a teljesség igénye nélkül, korunk halálszemléletének tükrében elsősorban a részigazságok problémakörét boncolgatjuk. IRREVERZIBILIS ÉLET Az irreverzibilis élet — vagy más szóval örök élet — minden időkben a halandó ember (és emberiség) egyik legősibb vágya volt. Ezen óhaj az ember egyik legtermészetesebb és leginkább érthető ösztönéből, az életösztönből táplálkozik, amely voltaképpen nem akarja a halált elfogadni, ezért mint nem kívántat tudatosan vagy tudat alatt gondolkozásából mintegy kiküszöbölni igyekszik. Ugyanakkor, mivel az örök élet ellentmondásban volt a gyakorlati és tapasztalati tényekkel, szinte kézenfekvő volt, hogy ^megvalósítása”, ill. „megmentése” történelmi szinten a misztikus szférába tolódott el. Ez a magyarázata annak, hogy szinte valamennyi vallás az életet egy másik „dimenzióba” (egy más világba) menti át, ahol ezután örökké folytatódik. (A földi és túlvilági élet folytonosságának különös egymásmellettisége a lélekvándorlás hitében testesül meg.) A halál tehát nem az élet végét, csupán egy új és örök élet kezdetét (annak kapuját) jelképezi. A vallások saját ideológiájuk és az aktuális kor erkölcsi normáitól tették függővé a túlvilági élet minőségét, ezért e normák társadalmi kihatása egyaránt lehetett pozitív és negatív. A zsidóság és kereszténység pl. a mózesi tízparancsolat — egyébként zömében ma is érvényes — normáit tűzte ki az élet törvényének, melynek megvalósítása az örök boldogság előfeltételének számított. A „törvény” megtartásának zömében pozitív társadalmi kihatásai voltak. (A különböző felekezetek „szent háborúi” ugyanakkor ellenpéldát jelentettek.) A materialista embernek mindenesetre kevesebb félelem mellett sokkal több öntudatra van szüksége ahhoz, hogy erkölcsi normákhoz tartsa magát, és ez egyben hajlamosabbá teheti az „evilági” élet örömeinek maradéktalanabb és néha gátlástalanabb élvezésére. Ugyanakkor — mert nem hisz a túlvilágban — talán jobban fél is a haláltól, avagy egyszerűen nem vesz tudomást róla, mert azt az életen kívüli eseménynek ítéli. Epikurosz így ír: „A halál tehát, amitől a bajok közül a legjobban rettegnek, egyáltalán nem érdekel bennünket, minthogy ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk itöbbé”. Az ösztönös népi gondolkozás és életforma sajátos, — részben primitív — tudati elemeit tükrözi Tamási Áron írása: „A népi életforma nem kezdetet lát a születésben s nem véget a halálban, hanem csak személyi változást s nemcsak az embernek 701 Irreverzibilis élet - reverzibilis halál?
