Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Endrődi Szabó Ernő: Az elrabolt idő nyomában (Egyed Péter: Előzés hajtűkanyarban)
zárás, egyben a második rész súlypontja és — mondhatjuk — a regény végbizonyítása A süllyedő szanatórium. Ebben az elbeszélésben — mintegy pótolandó a „B” részben eddig elmulasztottakat — Egyed felülmúlja önmagát. Félreértés ne essék, a „B” komponensről némiképp elmarasztalólag szólva nem túlírásról, inkább írói fáradtságról beszélek. Mint már korábban említettem a két regényrész elválaszthatatlan egymástól. Ám, ha mégis megtennénk, úgy minden bizonnyal az „A” állna meg egyedül a talpán, s a „B” — magára maradva — kényes egyensúlyi helyzetbe kerülne. Ami azonban az állítás-bizonyítás párosán túl egybeforrasztja a két mű-részt, az az Előzés hajtűkanyarban kettős idejének külső, mondjuk így, olvasásideje. Az elbeszélések egymásutániságára, az olvasás A—B linearitá- sára épített szövegszerű utalásokkal, alteregókkal, kulcsmondatokkal Egyed egy olyan montírtechnikát valósít meg, amely az olvasás folyamatában egymásra rétegződő szövegrészekből emeli föd a regény épületét. Azaz, az olvasás nem csupán előre, de egyúttal fölfelé is halad. Némi képzavarral nevezhetjük egyidejű sík- és térol- vasásnak. (Holografikus felvétel.) Aki ezek után azt várja, hogy végezetül néhány mondatban összefoglalom a regény szüzséjét, az téved. E regénynek épp az a lényege, hogy szüzsé nélküli. Nincs története. Mint ahogy a benne „ábrázolt” életnek sincs. A történet (a történelem) foglalata az idő. Vagy megfordítva. Akitől azonban elvették az időt, annak nincs története (történelme). Sem személyes, sem közösségi. Nincs múltja, jelene, jövője. Szüzsé nincs, csak jelentés van. Üzenet. És az — ennyi! 656
