Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Fodor András: Pék Pálról (szerzői estjén)
FODOR ANDRÁS Pék Pálról (szerzői estjén) I960, november 5-én történt, hogy a Zalai Hírlap vasárnapi mellékletében író, ott, vagy másutt publikáló, publikálni kívánó toliforgatók meghívtak egászmapos tanácskozásukra Egerszegre. Ügy érkeztem, mint mennyből az angyal, — sokuknak talán már hihetetlen e közbevetett adalékom: — repülőgéppel. A Szombathelyről délnek forduló belföldi járattal. Hamarosan kiderült, nem angyalként, de az érvényesülés Kánaánját megmutató megváltóként vártak rám az egybegyűltek. A joviális irodalombarát, a Kanizsai Patyolat igazgatója egyenest hozzám intézte provokáló szavait, a referátumban pedig már félreérthetetlenül megfogalmazódott: az előmenetelre buzdító jogosítvány kinek-kinek kezében van, hiszen az irodalomhoz, írósághoz csak életismeret és elméleti készültség szükséges, semmi más. — No és a tehetség? — kérdeztem volna bátortalanul, de a balról jobbról áradó kéziratok, versek, elbeszélések özönében mindinkább beláttam, a minőségigény biztos partjaiba itt hiába is kapaszkodnék. Eljutottunk végre az Aranybárányig, de ott sem volt könyö- rület. Két szomszédnőm aperitif helyett szonettekkel traktált, emlékkönyvével zsarolt, galandféregről írott költeménye elmondásával fenyegetett. S még le sem tettem a kést, villát, már sorjáztak a prózai művök. Elszántan megmondtam az egyikről, hogy gyatra. Nosza kaptam ugyanattól a szerzőtől, — rebbenés nélküli derűs arccal nyúlt érte az aktatáskába, — egy még hosszabb és még rosszabb novellát. Később a konzultációs színhelyek közti vonulásban, szinte véletlenül pillantottam meg hátam mögött a szemüveges fiatalembert, aki feltűnő módon nem törekedett asztalomhoz. A sok önérvényesítő, erőszakos amatőr közt, akiket jóhiszemű vendéglátóim rám eresztettek, egyedül neki volt szellemi légköre. Vele, a murakeresztúri tanítóval, én elegyedtem szóba. Meglepett nyílt intelligenciája, érdeklődése. Kérdezett például költőtársaimról. Kiderült, persze, hogy ő is ír verseket. Írásai ugyan tele voltak elemi hibákkal, formai ügyetlenségekkel, de azonnal fölfogta kifogásaim lényegét. Éreztem, nem hiába magyarázom neki: csak úgy juthat tovább, ha belső kényszerből, saját maga ismeri föl s javítja ki tökéletlen megfogalmazásait. Részem volt még egy műsoros estben is, gyér közönség közt néhány szép gimnazistalánnyal. Egy nagyosontú hölgy operaénekesi hangrezgetéssel, fülhasogatóan énekelte Farkas Ferenc—Weöres Sándor Gyümölcskosarának néhány darabját, valaki keservesen elfűrészelte — nehezebb részeket kihagyva, a Román népi táncokat hegedűn, másvalaki zongorán gyilkolta Bartókot. Az est után házigazdám tovább marasztalt: most mondjam el summázva, mi a véleményem a látott művekről s külön az ő írásairól. Hozzátartozik a történelmi környezetrajzhoz, hogy amikor végre elindulhattam, az előadóteremben költészetre nem éppen fogékony kártyázok ültek már, nézték a gráci televízió-adást. Éppen akkor zajlott Nixon és Kennedy soros elnökséget eldöntő vitája. Megvallom, nem érdekelt, csupán az ágy, mely a törvényszék épületének fülledt vendégszobájában várt rám. — Ügy látszik így kell bűnhődnie a törvénytevőnek, gondoltam, keserű pillantást vetve a fölfordított ébresztőórára, mely majd V24-kor riasztani fog. Alig tudtam aludni a fáradságtól, de kálváriám ezzel nem ért véget. Mielőtt kiléptem volna az utcára, zord hang kiabált rám: „— Ki az? Ki az?” Majd amikor elmagyaráztam" küldetésemet, kilétemet, barátságosabban így fordult hozzám: „— Aztán... volt hangulat?” Alig indultam el a ködös, nedves, hideg utcán, a 657
