Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Endrődi Szabó Ernő: Az elrabolt idő nyomában (Egyed Péter: Előzés hajtűkanyarban)

leíró állandósult rideg szenvtelenségét, az érzéki öröm megjelenítésének hiányát. Mert Egyed — ez művei ismeretében inkább javára könyvelhető el — úgy ír, mint a gép. Az első oldalak után szinte már el is várjuk ezt a tárgyias tökélyt. Ezért is szisszentem föl a következő sor olvastán: „Ott áll, rám lövi szúrós pilláinak minden golyóját.” (35. p.) Rossz, zavaros hasonlat.

Az „A” regényrész legkiemelkedőbb, egyben az egész mű-koncepció kulcsául szolgáló elbeszélés a Dicsérd meg az egyenruhámat. Egyed a rövid fülszövegben leírja, hogy a regény egyes részei másutt, más szövegrészekben olvasható alapmondatokra épülnek. Valahol, a nyitó elbeszélések egyikében Pewsner és D. beszélgetése: „Otthon érzed magad? Amíg a paducok...” Tudvalevőleg a paduc egy halfajta. Az „A” regényrész utolsó előtti elbeszélésében, az időből és a helyszínekből kiszorított D. kapitány a folyóban, és a folyóval él. Melyikkel? Mindegy. Az erdélyi folyóval. Egy levelet talál, Pewsner levelét. Így kezdődik: „ha egyszer majd dokumentumaid nélkül maradsz ... és magad sem vagy dokumentumértékű, a hajad és szemed színe, a bőröd nem igazol, hanem inkább egy hiányzó igazolványra emlékeztet ...” és így folytatódik „... van jelképünk a múltra ..., van képzetünk a jövőre, a horizont vagy az alagút. De a jelképet a jelen időre még nem találta fel senki... mert az a félisten, aki feltalálja... meg kell változtassa az egész igeragozást ... Pontosan abban az irányban vesz el a múltunk és a jövőnk, amilyenben nem tudunk semmit írni belőle. Remélem, hogy még tudod, ki vagy.” Nem deríthető ki, hogy valós hit, avagy a torokszorító görcs ellen lázadó dac íratja le ezek után Egyeddel a jobb szó híján — föJoldó mondatot, melyben Lena, a magyar D. kapitány asszonya bejelenti kéthónapos terhességét?! Mindenesetre: a hadseregét levetve D. begombolja mellén új egyenruháját, a bőrt s így szól „dicsérd meg az egyenruhámat”.

A záró elbeszélés a nyitóra utal: az öreg, D. apja készül a költözésre, mielőtt azonban elhagyná faluját, megjavítja a kapufélt. Rávési: „JAVÍTVA 1983-BAN”. A regény erőterében a szokásértékű gesztus természetesen tágabb, szimbolikus értelmű jelentőséget kap. A költözésben a vele egykorú tényleges ezredes — az egyes elbeszélésekben föl-fölbukkanó Adorjány (fura végződésű név) — segít a tartalékos századosnak. S nem tudni, vajon valóban elköltözik-e az öreg, vagy csupán holmiját viszik el a katonai teherautók, s ő maga marad az üres házban. Tény, hogy a két idős ember így búcsúzik: „A föl támadáskor.”

A ,,B” rész, a Monostor, tulajdonképpen nem más, mint ugyanannak a történet nélküli cselekménynek ismétlődése, más, realisztikusabb helyszíneken. Szimbolikája is közérthetőbb, nem nehéz fölismerni a címben a nagyvárosi bérkaszárnya képét. Az előző rész kulcsfiguráinak alteregóiként jellemezhetők a szereplők is. Kristóf, a tanár, D. kapitány, Antonia, a kedvese Lena alakját viszi tovább. Lacika, az író kisfia — emlékezzünk Léna és D. megszületendő gyermekére — jelentős szerepet kap ebben a regényrészben (Hadüzenet). Föltűnik az/egy öreg is (Pelbárt, Az első trolibuszok, Visszaút éjjel és éjjel) és az „A” rész vadőre (A vadászók, A mutatások) itt Pakot Nagy Józseffé, az üzemképtelen erdei gyógyintézet gondokává lényegül (A süllyedő szanatórium). Teljesen más a helyszín (míg az „A” részben Várad, Kolozsvár és környéke, itt a Temes-vidék szüremkedik át az írás szövetén), mások a cselekvések, mégis, az ember nehezen szabadul attól az érzéstől, hogy ez a regénykomponens inkább c^ak az első rész elméleti tételének illssztrációszerű bizonyítása, mintsem tökéletesen komponált műrész. Különösképpen a Pelbárt című elbeszélés tűnik igazoláskényszer szülte textusnak. Persze Egyed van olyan jó író, hogy ezt az öngólt — ösztönösen vagy a felismerés tudatosságával — kivédje. Sajnos nem kerülhető itt el a ,,-hezképest, -hozképest” átkos kritikai gyakorlata: a „B” regényrész langyosan induló-csordogáló, egy nyilvánvaló matematikai levezetés szellem- telenségére emlékeztető elbeszéléseiben (kivétel a Gyermekek a csatatéren). Egyed önmagához képest alacsonyabb szintű — de még így is élvonalbeli — prózát művel. Hiányoljuk a sűrű, nyers, tömött atmoszférát, keveselljük a langymeieg hőfokot. (Egyed hidegizzására gondolva előző félmondatom dupla képzavar.) Az igazi vissza655