Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Csengey Dénes: Egy szerepkereső kalandozása (Szilágyi Ákos: Nem vagyok kritikus!)

lágképét és ethoszát némely alapvető vonatkozásában elutasító pamfletje mögé, nincs tanulmánya arról a József Attiláról, akinek lírája pedig abban a felfogásban, amelyet Szilágyi a századvégen lehetséges költészetről kialakít, tengelyszerephez jut. Nem alakít ki viszonyt a népi írók mozgalmához, és annak kiemelkedő teljesítményeihez ( Veres Péter, Kovács Imre, Féja szociográfiai, Erdei szociológiai munkásságára, Sinka lírájára, Tamási prózájára, Illyés és Németh László nagy esszéire gondolok elsősorban), Pilinszkytől eltekintve nem szentel figyelmet az Üjhold körének, egyáltalán nincs gondolata a század magyar drámájáról, érintőleges megjegyzésekben részesül csak Nagy László Adyéval és József Attiláéval egy sorba emelkedett költészete, kívül reked tájékozódása körén Jászi, Bibó, más irányú gondolat- menetekben tett rögtönzéseket nem számítva Lukács stb., stb. És szó szerint pillantásra sem érdemesül — még az olyan nagyívű fejlődésrajzokban sem, amilyen a Hanyatlás és kezdet a legújabb magyar irodalomban — a határainkon túli magyar kultúra, egyáltalán az a tény, hogy Magyarország és a magyar nép egy földrajzi, egy történelmi, vagy akár egy szellemi síkra vetítve nem azonos kiterjedésű fogalmak.

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy ezek a megállapítások már önmagukban értékítéletet tartalmaznak. Egy gondolkodásmódot nem minősíthetnek automatikusan sem választott, sem mellőzött tárgyai. Különösen világosan látható ez akkor, ha az előbbi felsorolás kiegészül annak megállapításával, hogy a Szilágyi szemléletét alapjaiban befolyásoló szerzők, Marx, Engels, Kierkegaard, Sartre, Mannheim, Brecht, Bahtyin, Gramsci műveinek tételes ismertetésével, monografikus tendenciájú kritikai elsajátításával sem találkozunk. Mutatkoznak számomra hátrányai annak az eljárásnak, amely egy aztán igen határozottan és élesen működésbe hozott, és tudományos megítélésre igényt tartó szemlélet kialakítását nem nyilvánosan végzi el, de itt még csak annyit mondhatunk, hogy ez Szilágyi gondolkodásmódjának egy sajátossága, amely az értékelésre kiható következményekkel akkor jár, ha a számba vett hiányok e gondolkodásmód és nézetrendszer saját törvényeinek engedelmeskedő működését zavarják, belső rendjének, igényeinek teljességéhez viszonyítva bizonyulnak fogyatkozásnak.

És most visszatérek a szellemképes, több rajzolatú szellemi arculat kérdéséhez, mint eldöntendőhöz. A jelzett előzetes várakozások és gyanakvások, ítéletek, előítéletek, egyetértések és fenntartások egyikét sincs szándékomban sem beigazolni sem cáfolni, egyszerűen félreteszem őket, mint végleges formájú képződményeket, hogy olyan lehetséges közelítésekként szembesülhessek velük, amelyek ellentmondásainak feloldását megkísérelni nem lehet jobb alkalom és lehetőség Szilágyi könyvénél.

Ajánlatom: próbáljuk meg őket egyetlen rendszerben, egy fejlődésrajzban elképzelni. Látok lehetőséget erre. Legalábbis próbára érdemesnek tűnik a közelítés, mely szerint Szilágyi tehetsége — melynek elsőrangú minőségét valószínűleg nem fogja vitatni senki —, gondolkodói indíttatásai — a marxizmus történetfilozófiai alapvetései — és végül az induló tanulmányíró első publikációiban azonnal felbukkanó szerepigény — lehet, hogy némi arányvesztéssel, és nem feledkezve meg az indítékok nyilvánvaló különbségéről, mégis a fiatal Németh Lászlóéhoz látom hasonlónak, aki „a magyar szellemi erők organizátora kívánt lenni” —, tehát mindez együttesen, találkozva egy történelmileg még nem túlságosan távoli szerepmodellel (amelynek szemérmes csökevényei kétségtelenül máig életben vannak), egy Révai Józseféhez hasonló pálya lehetőségét is felvillantotta. A filozófiai, törtónetfilozófiai és esztétikai módszereket alkalmazó, történeties szemléletet bejelentő és normaként szabó, de nem történelmi, irodalomtörténeti, esztétikai kiindulópontokat választó gondolkodásmód, bizonyos történelmi, társadalmi, gazdasági és szociológiai összefüggések Lukács György után is szokatlanul direkt funkcionáltatása kulturális, irodalmi kérdések vizsgálatában, sőt irányzatok, művek megközelítésében is, s aztán a nemzedékszervező törekvésű írásokban — tolakvó példa A történelemszünet történetisége című írás — megütött kinyilatkoztató és leckéztető hang, amely ugyanakkor a gondolatmenet virtuóz magabiztosságával megvesztegető és lefegyverző, kétségtelenül megengedik ezt a szerepanalógiát.

649