Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Csengey Dénes: Egy szerepkereső kalandozása (Szilágyi Ákos: Nem vagyok kritikus!)
(Itt megállók egy pillanatra, hogy könnyen adódó félreértéseket elkerülhessek. Révai szerepe, rossz emlékezetű, történelmi bűnöket hozó, s így egy analógiában is természetszerűleg felidéző szereplése befejezett, s e voltában mérlegelhető tény, történelmünk része. Az általam Szilágyi számára felmerülni vélt szerepmodell, szerepkihívás, mely szerzőnk tehetségének természetéből, alapműveltségéből és fellépése korszakának az ötvenes évekhez fűződő tisztázatlan viszonyából adódott, eshetőség, egy zavaros átmeneti kor ajánlata, következésképp Szilágyit nem minősítheti — nem kerítheti például Révaival egy kalap alá — s szerepajánlat tartalma, megítélésünk csak a kihívást megválaszoló mozzanatra, az „ajánlat” fogadtatására, a felmerült eshetőséggel kialakított viszonyra vonatkozhat.) Ügy tűnik, hogy a zárójelben megtett díszt ingeié elmulasztása, illetve csak részben tudatosított lefolytatása az a két párhuzamos lehetőség, amely megengedi a Szilágyit környező ítéletek és előítéletek két egyeztethetetlen és békíthetetlennek tűnt kétirányú nevelkedését, és ilyenformán a kötet valóban lehetővé teszi a kettős szellemi arculat látszatának átlépését, mert világosan és folyamatában mutatja, hogyan csöppen a szerző a szerepajánlatba, hogyan tudatosítja és hogyan hárítja el. Tanulságokat hozhatna annak végiggondolása is — és talán némileg kielégítené azt a várakozást is, amely „történelmi eredményeink” tisztelgő elismerését óhajtva csügg nemzedékünk ajkán —, tehát annak végiggondolása, hogy hogyan, mi okból és milyen mértékben lehetetlenült el kétségtelenül szellemi életünkben az ajánlatként a hetvenes évek elejére még fennmaradt szerep, mert ellehetetlenült valóban. Egy ilyen gondolatmenet mégis hamis beállítást eredményezne, mert azt sugallná, hogy Szilágyi mintegy meghajolt a tények súlya alatt, s kényszeredetten feladta legbensőbb hajlandóságait. Nem erről van szó. Szilágyi nemcsak elutasítja a latens szerepajánlatot, hanem egy olyan társadalmi nyilvánosság kívánatos képét körvonalazza, amelyben a politika nem áll feladatszabó és ítélkező viszonyban a szellemi élettel, ezen belül az irodalommal, amelyben tehát a szellemi életet és ezen belül az irodalmat nem politikai, hanem szellemi, irodalmi, ideológiai álláspontok és nézőpontok csoportosulásai tagolják, amelyben, minthogy — a politikához hasonlóan, azzal egyenrangúan — szuverén az autonóm tartománya a társadalmi tudatnak és a társadalmi gyakorlatnak egyaránt, elvileg lehetetlen egy olyan kontextus fennmaradása, amely a bírálatot politikai ítéletté, az elemzést feljelentéssé, az ítéletalkotást a törvényen kívülre taszítás mozzanatává minősíthetné át. Szilágyi egy vonatkozásban — az autonómiatörekvések szisztematikus fogalmazásában, állam és társadalom világos megkülönböztetésének igényében, a jelenleg túlnyomórészt állami döntési jogok társadalmasításának elvárásában, a személyiség szabadságának fokát a társadalmi szervezettséget megítélő mértékegységgé avató fejtegetéseiben, s az ezen alapvetésekből következő politológiai, szociológiai, esztétikai gondolatmenetekben — az utóbbi évtized szellemi életének meghatározó tendenciáját követi és erősíti. Egy másik vonatkozásban azonban magányos, vagy csak kevesekkel együvé tartozó gondolkodó, az újabb nemzedékekben legalábbis mindenképpen. Fogalmazhatom ezt úgy, hogy marxizál e gondolkodásmód és módszer apálya idején (törekvése: állami ideológiából ismét társadalmivá változtatni a marxizmust), abban az időszakban, amikor az új társadalmi és művészeti fejlemények felismerésében és lényeget érintő áttekintésében nem e szemlélet és gondolkodásmód képviselői tulajdoníthatják maguknak a látványos eredményeket, de fogalmazhatom kissé tágasabban — nem ugyanazt ismételve meg —: Szilágyi azzal az alapvetéssel él, mely szerint fennáll a történelmi lehetőség (sőt, kizárólag történelmi lehetőség áll fenn) az elidegenedett ezredvégi társadalmak humanizálására, a személyiség szabad, mert a szuverenitás lehetőségét is fenntartani képes társadalmasulására, s teszi ezt egy olyan korszakban, amikor a jelzett történelmi lehetőséget mély, jól tagolt, gondolkodói és művészi teljesítményekben hitelesen vázolt és megérzékített szkepszis övezi. (Könyve egyik legfontosabb tanulmánya, s nemcsak e tekintetben, a Szabálytalan bevezetőt, és vele egy sorba állítom a remek Pilinszky-esszét.) Ez szellemi bátorságra vall. Sajnos az elengedhetetlennek tűnő alapvetések mohó terjedelemigénye miatt a kötet írásait egyenként már csak megérinteni maradt időm. Még az ériintő mozdulat650