Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Kiss Ferenc: A homo aestheticus és a korfeladatok (tanulmány)

Tartalmaz ez a szembeállítás lekicsinylő, rosszkedvű mozzanatokat is, de aki rá hivatkozik, számolnia kell a Shakespeare-re utaló rokonítással. Erre figyelmeztet a mű is. Nem arra, hogy Kosztolányi Shakespeare szabású alkotó, hainem a növényi lét eszményének igazi értelmére. A mű, mely így születik, s olyannak ábrázolja az embert és a világot, amilyen, a jót jónak, a rosszat rossznak, annak semmi szüksége arra, hogy külön is kifejezze ítéletét. Szó sincs tehát arról, hogy az ezerlelkű fogékonyság elmosná a határt jó és rossz, érték és hitványság között, ellenkezőleg; azok természetét érzéki alakban tárgyiasítva a személyes szándéknál hitelesebb, objektívebb alapot kínál a véleményalkotáshoz. Nem is hiszem, hogy lenne ma valaki, akinek be kellene bizonyítani, hogy Édes Anna és Vízyné, Liszner Vilmos és Novák tanár úr, a Három szatíra úriasszonya s a Kínai kancsó úriasszonya egy nagyon is finom és máig éryényes értékrend szerint különböznek egymástól. Seneca Nérót igazoló szavaira Neró lezüllése vet árnyékot, a minősítés tehát nyilvánvaló.

Mindez — mondom — annyira magától értetődő, hogy bizonygatását szégyellnem kellene, ha az öncélúság elvének összefüggései nem provokálnák a tisztázó munkát. Arról van szó, hogy a növényszerűen teremtett mű autonómiája a vonatkozó irodalomban a mérték hiányának következményeként interpretálódik. Jóhoz, rosszhoz — úgymond — azért nincs politikai mértéke Kosztolányinak, s azért zárkózik el a kor politikai küzdelmeitől, mert nem hisz semmiben. S mivel Kosztolányi a maga hitetlenségét önmaga nevében is sokszor megvallotta, elpanaszolta, ezt az összefüggést nem lehet megkerülni.

Azzal kell kezdenem, hogy ezt a hitetlenséget Kosztolányi pályája utolsó évtizedében hangoztatja a legsűrűbben, akkor tehát, mikor legnagyobb műveit írja. Ez önmagában is arra figyelmeztet, hogy nihilizmusa nem marta szét tehetségét, nem gyöngítette alkotóerejét. De hát miféle nihilizmus az, amely a Tengerszem s a Számadás remekműveit lehetővé tette?

„öt szeretem, ki érzi a földet, tapintja merészen a görcsös, a szörnyű Medúza-valóság kő-iszonyatját, s szól: „ez van”, „ez nincsen”,

„ez itt az igazság”, „ez itt a hamisság”, s végül odadobja férgeknek a testét.”

Szomorú mulasztása szakmánknak, hogy noha olyan sűrűn idézzük ezt a verset, a Marcus Aureliust, eddig soha senki meg sem kísérelte számba venni, hogy ez a nihilistának minősített költő az értékek világának mely tartományairól állította, hogy „ez nincsen”. Olyan mozgalom költője volt, mely az új, a modernség radikalizmusával gondolkodott a hagyományról. Korai leveleiből a filozófiai és poétikai világjárás egész térképe tárul elénk, 1913-ban Modern költők címmel olyan antológiával lepte meg a magyar irodalmat, mely az európai modern költészetnek egy évtizeden át kézikönyve lett. Mindez úgy történt, hogy vertikálisan is építkezett, Balassit, Mikest, Csokonait, Petőfit, Aranyt is világképe részévé honosította, s nem programszerűen, hanem spontán rokonság jegyében. Nem tudott velük betelni. Egy szerves kultúra készségeivel figyelt előre és hátra: ahhoz a modernséghez, mely azt képzeli, minden érdemes dolog vele kezdődik, semmi köze. Semmit nem vetett el abból, amit tisztelni megtanult: sem nemzete, sem családja múltját, sem otthoni emlékeit, s a szabadságharcos hagyományt is családi vagyonként őrizte, noha hitele épp ekkor vált kérdésessé. Ez a hűség műveinek szépségében is jelen van.

A pártoktól elhatárolta magát, de érzékenyen szisszent fel, ha valaki a szegények iránti felelősségét is kétségbe vonta; nem építgette, hanem bontogatta maga körül a falakat a Meztelenül éveitől a versekben is egyre szívósakban, bírálatait pedig mindig is ez a társkereső, örömet okozó szándék látta el meleg lüktetéssel. A szétmálló nemzet s az elfolyó Idő látványa benne is felverte a jövő miatti aggodalmat, a cselekvés ihletét is. Csak abban különbözött, hogy megmaradt a ma644