Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Király Péter: Barokk zene régi hangszerekkel - Párhuzamos beszélgetés Jaap Schröderrel és Székely Andrással

Hasonlót tapasztaltunk Mozartnál is. A kvartett játékot a koraiaknál mély hangolással (415 Hz.) kezdtük, amikor azonban átmentünk a kései kvartettekre, rájöttünk, hogy ezeket nem játszhatták ilyen hangolással, mert így hiányzik belőlük egy bizonyos feszültség. A kései Mozart kvartettekben a melódiák már nem rövid motívumokból állnak, hanem négy ütemes periódusokból. Ha 415 Hz-es hangolással játsszuk ezeket, akkor a hegedű nem reagál. Vagyis hasonló a fejlődés a legató kifejlődése (rövid motívumokból az egészen hosszú ívekig) és a hangolás magasságának emelkedése között. Hosszabbak a melódiák, magasabb a hangolás.

Az efféle megfigyeléseket viszont lehetetlen megvalósítani modern hangszeren, mert ennek mindig mindenütt 440 Hz-re hangoltalak kell lennie.

Mióta foglalkoznak intenzívebben régizenével és ennek historikus előadásával?

SZ. A.: Miután elvégeztem a zenetudományi tanszakot a Zeneművészeti Főiskolán, a Hanglemezgyártó Vállalatnál kezdtem dolgozni, zenei rendezőként. A barokk zene azonban eléggé későn lépett be zenei rendezői működésembe. Inkább csak egy- egy elszórtan megjelenő barokk tétel szerepelt a felvételen. Teljes mű, teljes lemez, az igazán ritkaság volt. Emlékszem, valamikor az ötvenes évek végén készült egy Bach kantáta felvétel, s csináltam valamikor 61—62-ben az akkor virágkorában lévő Magyar Kamarazenekarral egy lemezt vegyes barokk műsorral. Olyan vegyessel, amilyet ma már így szinte el sem 'lehet képzelni. Ez nagyon emlékezetes felvétel volt számomra.

A barokk zene iránti érdeklődésem azonban tulajdonképpen korábbi. Emlékszem, 1956-ban, amikor a zenei élet még nem nagyon akart megindulni, akkor egy kollégámnak szerveztünk, rendeztünk és betanítottunk egy barokk konoertet a Fészek klubban. Schütz, Monteverdi, Bach műveiből. Tulajdoniképpen folytatása volt ez egy 1952-es főiskolai koncertnek, aminek szervezésében jelentős részt vállaltam. Nem tudom ismert-e ma még, hogy akkoriban Bach kantátákat, egyházi kantátákat, hivatalos koncertteremben megszólaltatni szinte istenkísértésnek számított. A főiskolán alakult egy Collegium musicum, kis kórussal (én ebben énekeltem) és zenekarral. Ez adta elő a kantátákat és közben akkori kollégáink két triószonátát is játszottak.

Ide tartozik az is, hogy feleségem hegedűs. Tanulmányai során nagyon sok barokk zenét játszott. Talán éppen az ő stúdiumain keresztül jutottam el odáig, hogy rájöjjek: az egyszerűen lehetetlen, hogy a barokk zene úgy hangzott légyen a maga idejében, ahogy az ötvenes években játszották. Persze ezt nem tudtam, csak rá- éreztem.

Az első indíttatást — emlékszem — az jelentette, hogy valaki Bach E-dúr hegedűversenyét játszotta, s erre én azt mondtam, lehetetlen, hogy a hangzásnak ez a fajta tömörsége, vastagsága, levegőtlensége a partitúrából adódjék. Akkor kezdtem el egy kicsit tudatosabban keresgélni a rádió műsorában és találtam egy olyan előadót, aki egészen másként hegedült — éppen hegedült, mint ahogy ez általános volt.

Az egyik további impulzust Monteverdi Poppea Megkoronázásának egy svájci felvétele adta, ahol a dirigens Walter Göhr megpróbálta az elveszett partitúrát úgy rekonstruálni, hogy bizonyos szereplőkhöz bizonyos hangszercsoportak járuljanak. Az angol—holland kezdeményezések (amelyek később a legjelentősebbeknek bizonyultak), még a hatvanas években sem jutottak el hozzánk.

J. S.: 1960-ban, miközben dolgoztam a hilversumi rádió kamarazenekarban, mint koncertmester, valamint egy vonósnégyesben is játszottam, elkezdtem egy együttest, ami speciálisan a régizenével, Telemannal és Couperin-nel foglalkozott. Ebben Frans Brüggen, Anner Bylsma, Gustav Leonhard vett részt. Érdekes, hogy csak együttműködésünk vége felé vettünk régi vonóshangszereket kézbe. Mondjuk úgy a hat634