Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Erdély Miklós: Őszi almanach (esszé)
Beckett, csak egyszerű, hétköznapi, „mezei” realizmussal, ami úgy látszik Magyarországon nyerte el napjainkban az önmagán túlmutató jelentését. A magyar filmgyártásnak lassan kirajzolódik egy sajátos irányzata, melyet egy- oldalról a dokumentaristák készítettek elő, más oldalról az elszigeteltséget és az el- feledettséget kompenzáló, a helyi, nemzeti problémákon messze túlmutató filozofikus becsvágy táplált. A mikrorealizmus és a végtelenségig kitágított jelentés sajátos ötvözetét képviselik olyan alkotók, mint Gathár Péter, Jeles András, Bódy Gábor és mások, egyre többen; és melynek különösen sikerült darabja a most bemutatott film. A Magyarországon kibomlott értékválság és a nyomában fellépő erkölcsi és tudati zavar úgy látszik olyan méreteket öltött, amely a világon egyedülálló és amely tekintetben — és ezt minden káröröm vagy csüggedés nélkül tudomásul kell venni — nagy nemzeteket előztünk meg. A művészek számára ez a helyi klíma olyan súlyos anyagot kínál, amilyennel .talán csak a cári Oroszország vagy a Monarchia bomlástermékei vetekedhetnek; azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg ott, elsősorban az írók, nagy birodalmak összeomlását kísérő, kirajzoló jelenségekkel foglalkoztak, addig itt, ezekben az alkotásokban éppen a kisszerűség apoteózisával találkozunk. Ezek a filmek, egymást bátorítva, egyre fokozódó könyörtelenséggel mutatnak be egy gyalázatos életformát, amiből semmi sem hiányzik jobban, mint éppen a forma. Az indulatoknak nincs íve, az együttléteknek, kapcsolatoknak nincs sem morális, sem hierarchikus szerkezete, a dialógusok egymás mellé préselt monológok és semmilyen kijelentésnek vagy gesztusnak nincs hitele, ami nem a totális kiábrándultság felé mutat. Nemzet még nem tárta így elszánt szégyentelenséggel a világ elé szennyesét és mintha a szennyes soha nem lett volna ennyire végletesen szennyes. Természetesen a felettes szervek, amelyek ezt a következetes feltáró munkát finanszírozzák, egyre nehezebb lélekkel bocsátják útjukra az elkészült filmeket és ezen nem .lehet csodálkozni. A hatóságok mindenért felelősnek érzik magukat, ami nincsen jól; igaz, mindig akadnak emberek, akik még a földrengésért is az államapparátust hibáztatják. Az „Őszi almanach” alkotójától azonban távol áll mindenféle bűnbakkeresés vagy bujtogatás. Olyannyira, hogy még azt sem állítja, hogy valami nincsen jól. A film inkább azt sugallja, hogy az a förtelem, amit bemutat, a „lehetséges világok legjobbika”. A filmvásznon mocorgó véglények félistenek, a legfőbb világtörvények megtestesítői, életük merő fenség és mitológia. Minden technikai fogás e meglepő nézőpont szolgálatában áll: a bűvös megvilágítások, a beállítások mél/tóságos mozdulatlansága, a szakrális képkompozíciök. A berendező és látványtervező Bauer Gyula következetesen dolgozik; a triviális jelentéssel mindig ellentétes, azt vagy kioltó vagy egy más jelentésszintre átemelő tárgyi, képi megfogalmazást alkalmaz. A legalantasabb jelenetet, mikor is a konyhában az alkoholista „tanár urat” verik, alulnézetben, mintegy üvegpadozaton keresztül látjuk. Mi, nézők még alábbvalók vagyunk; közli velünk a beállítás. Ezek a sajátos, zárt Walhallában mozgó lények olyan magasabb törvényeknek engedelmeskednek, amit mi, utcai halandók képtelenek vagyunk ésszel felérni. Nincs más választásunk, mint alázatos lélekkel tudomásul venni, hogy amit látunk, annak úgy kell lennie. Ezek a lények egymásnak szünet nélkül hazudnak, nekünk azonban, akik figyeljük őket, soha; a meztelen igazságot tárják elénk. Egymásnak is csak azért hazudnak, hogy az igazságot számunkra annál világosabban, félreérthetetlenebbül mutassák be. Hogy mi mégsem vagyunk képesek semmi megragadható tanulságot kihámozni a látottakból, az a felsőbb igazság kifürkészhetetlenségének a következménye és semmi esetre sem annak, hogy ilyen igazság nem létezik. Annak meglétét, meg- fellebbezhetetlenségét és kifürkészhetetlenségét mi sem támasztja alá jobban, mint az állandó megújuló ellentmondásossága. Itt, ahol az egyetlen vad, erotikus jelenet egy jégszekrény tetején teljesedik be, mikor a hagyományos forróság és láng helyett a jégszekrény lassan kinyíló ajtaján a fagy hideg fénye világít, ahol végül a legbitangabb mélák szeméből fakadnak a szívfájdalom könnyei, itt a dialektika őrlő malma az erkölcsi ítélkezés lehetőségének írmagját is ledarálja. Az ilyen kifehére- dett, már-már ragyogó jelentésnélküliség állapotában valami különöset mintha mégis 622
