Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló, 8.)
tekintem ezt a régebbi nézetemet, utólagos belemagyarázást is sejtek mögötte. De alapjában véve! Az úgynevezett intenzív totalitás különböző módjai egy József Attilánál és egy Paul Eluardnál! Nem tudok szabadulni attól a benyomástól, hogy a megsejtett életidő is alakíttatta velük a formarendet, s abban a tágabb értelemben vett ritmust. * Egyszerűsödni, letisztulni, túljutván a pálya bizonyos szakaszain! Aki hosz- szabban, több évtizedesen tevékenykedett, attól nemrég még elvárták ezt, s mintha valamiféle belső igény is lett volna erre. A magukat „túlbonyolítók- nak” — jó esetben csak a feldúsulásukról volt szó — lassanként megérlelődhet a vágy arra, hogy életművük utolsó fejezeteit, ha van rá még idő, közvetlenül is találkoztassák indulásuk fejezeteivel. Hogy olyan formán legyenek áttetszők megint, mint ahogyan akkor voltak, amikor még felszíni „bányaművelést” folytattak. Ez nem is volna rossz irány, volna benne formafantázia is, a már meglevőnek a folytatását tekintve. Eltökélni az ilyesmit azonban ma nem nagyon lehet. Az irány még mindig a mélység, az újabb tárók és vágatok. Ravasz technikák — a többi között alkotáspszichológiaiak — az új vagy más kincsekért. Igazi egyszerűsödés csak így lehetséges, azt hiszem. * Nem szeretem az irodalomban senkinek a személyes — azaz elidegenedett és elidegenítő — hatalmát. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy néha ne mulassak, amikor egy-egy költő váratlanul hatalomra tett szert az őt addig naivnak tekintő, s vele akként is bánó kritikusokkal szemben. A felét se tette velük, mint amit — azelőtt — ők vele, és mégis fulladoztak a méltatlankodástól. Ilyenkor láthattam mindig, hogy a kritikusok többnyire sebezhetőbbek, s végül is védtelenebbek, mint a költők. S ez talán logikus is: nincs mivel és nincs miben feldolgozniuk a sérelmeiket. — Van úgy, hogy igazat adhatunk Montálénak: védelmet kell nyújtani azoknak, akik a mi védelmünkkel igazán nem törődnek. * Ostobaság volna azt hinni, hogy a költőknek szükségük van a külső megszo- rítottságra. Hogy a külső szűkösség kedvez a belső gazdagságnak. Ám egy biztos. Ott, ahol valamilyen elnyomás van — s hol nincs, beleértve a kontraszelekciósat is — ott az alkotás etikáját és lélektanát tekintve jobb elnyomottnak lenni, mint elnyomónak. Ahol a megtűrtség differenciáló elemek nélküli kategória, ott jobb megtűrtnek lenni, mint tömjénezettnek. »Mint akit megtűrnek? Ez vérlázító!« Igaz, de miért ne lázadjon így, természetes úton, a vér? * Levél egy megtűrtnek: Türelem kell a megtűrtség elviseléséhez? Csak állhatatosság. Feltéve, hogy azért lettél megtűrt, mert a különös módon tűrhetetlent teszed: nem vagy hajlandó a magaddal szemben támasztott szellem-igényekben alább adni annál, ami lehetsz már most, mielőtt még kibontakoznának az áltálad képviselt 601
