Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló, 8.)
személyesség általánossá válásához szükséges anyagi és társadalmi feltételek. Tudd: sokok szemében veszedelmes precedens vagy így. A hiányra mutatsz, sürgeted ama teltételek kialakítását már azzal, hogy olyan vagy, amilyen, mé- mégis. élsz. Es nem is akárhogyan. Régebbi költőinknek az a félelme, hogy énekes helyett énektanárnak tekintik őket, ha a mesterségről írnak, sokáig nagyon indokolt volt. Az eléggé általános teóriaellenesség légkörében gyanúsnak számított mindenki, aki nemcsak tette, amit tett, hanem tudta is, mit tesz. Feltételezték róla, hogy ha annyira tudja, akkor minden bizonnyal nem is igazán művész. Az ideálkép, az annyira parancsoló, az ösztönös költő képe volt. „Aztán minden megváltozott” — írnám, ha írhatnám. Ha a zavar nem maradt volna még elég. Ha annak a jegyei nem ütköznének ki bizonyos kontracselekvésekben. Abban például, hogy a teore- tizáló költők annyiszor félretájékoztatnak bennünket esztétikai felismeréseik dátumát illetően: szándéknak — jövőbelinek! — tüntetik fel azt, amit már megvalósítottak. Megírni ezt és ezt, ilyen és ilyen szellemben, ilyen meg ilyen kompozíciós vagy nyelvi elv szerint: ha valami ilyesmit olvasunk, rendszerint mérget vehetünk rá, hogy a tervezettnek feltüntetett — eképpen „konkretizált” — felismerés utólagos: a mű, amelyre alapozzák, már létezik, az elv nem hipotétikus tapasztalatból jön, hanem ténylegesből, abból, ami már megvan. Meglehet, éppen abban az órában fejezte be a szerző. Es csúsztatás van ott is, ahol feltüntetett idő jelenidő. „Gondolatok egy oratórium írása közben”. Miért nem úgy írja egy oratóriumíró, hogy egy oratórium után, amikor érezhetően utána van már az egésznek? Nyilván azért, mert némileg tüntetni akar azzal, hogy „itt kérem, minden tudatos”. Miközben, persze, tudja, hogy mi lehet tudatos és mi nem lehet az. Hazugság azonban nem történik ilyenkor, még a múltbelinek, a jövőbe helyezésekor sem. A kötő teoretizálása ugyanis mindig jövőirányultságú; a múltból jön, de a jövőre vonatkozik. Természetes, hogy nem fogja azt a művet befolyásolni, amiből keletkezett, a tudatosítás mozdulataival hatni fog annak testvérdarabjaira, mint — például — ugyanazon sorozatnak a darabjaira. Nem beszélve egy másik körülményről. Arról, amikor azért kell egy-egy elvet tudatosítanunk, hogy a jövőben annál határozottabban eltávolodhassunk tőle. „Mindez végbemehetne teoretizálás nélkül is” — hallom az ellenvetést. Valószínű, hogy nem úgy menne végbe. Más kérdés, hogy nem okvetlenül szükséges a teóriákat papírra tennünk. Akinek jó költői társasága van, megteheti azt is, hogy csak beszél az ilyen jellegű gondolatairól, írásba nem ad belőlük egy sort sem. * „Jó teoretikus, de rossz költő.” — En ilyennel nem nagyon találkozom. A „költő teoretikus” teoretikus jellegű írása rendszerint elárulja, hogy milyen költővel van dolgunk. A túl sima, a túl csillogó, a túl folyékony teoretikus írás közepes költőre vall. A darabos, a küszködő és saját stílust, ritmust így alakító, annál többre. Es ahol mindvégig a problémák valóságos, éppen aktuális feszültségi terében tartózkodik a teoretizáló költő, ott legtöbbször már tudom is: nem fogok csalódni a verseiben sem. 602
