Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló, 8.)
Hogy a szellemi életben mi a közérdek, az sokaknak nagyon relatív, s így szubjektív is. Vannak, akik úgy intézik a dolgot, hogy dogmákat alakítanak ki, amelyek segítségével aztán ráfoghatják erre vagy arra — főként arra, aminek képviseléséhez nekik rutinjuk van —, hogy az a közérdekű. A szellem embere számára az így keletkező „elvek”, afféle jótékony taszítópontok. Ha valami, azok aztán igazán megmutatják, mi az, amitől megriadva jó messzire lehet lendülni. Messzire, a közelébe annak, ami tartósan aktuális, s valóban közérdekű. * Aki valamilyen művészeti ágban eredeti, annak az ítéletei autentikusak szoktak lenni más művészetek vonatkozásában is. A tisztes költő a tisztes képző- művészetet fogja becsülni, ám a kiválónak minden valószínűség szerint abban is csak a kiváló fog tetszeni. A zseni pedig majdnem mindenhez ért. Bartók még a műfordításhoz is értett. Ahogyan átírta Erdélyi József Cantata Profana fordítását, illetve adta helyébe a magáét, az tökéletes: az a különbség a két fordítás között, ami — bármely művészeti ágban — a népieskedés és a valóban elemi — tehát örök-modern — népiség között. * Hányán élnek abból, hogy lelkendezve emlékeznek mások etikus magatartására! Mélyen hallgatva arról, hogy az illetőknek épp azért kellett annyira etikusaknak lenniük, mert ők, a most emlékezők, a legkevésbé sem voltak eti->. kusak. * Esik a verseskötetek példányszáma, s a jelek szerint most már zuhanni is fog. Talán ez sem oly nagy baj. Néha úgy érzem, hogy az a maroknyi „versfogyasztó”, amely ezek után megmarad, nem kevesebb, hanem több lesz a régi „közönségnél”: ők a versek igazi értői lesznek, írástudó olvasók. Hogyan is mondta Auden? „Elődeimk is irigyelhetnék tőü'ümlk la miéig (figyelmes maradékot.” * Régebben úgy éreztem, hogy a költő hangjában, abban a bizonyos saját hangban, benne van minden, ami a sorsa és az egyénisége: formáit a lírikus úgy alakítja már az elején — úgy nyit —, hogy nagyjából látszik, milyen szellemi színtartományok befogására készül, és milyen fajta tagolásban: olyannal-e amellyel harminc-negyven, esetleg annál is több évre ad magának feladatot, vagy olyannal, ami csupán egy-két évtizednyi munkálkodásra van szánva, úgy van méretezve, illetve mértékelve. Eszerint benne lenne a dologban még az életidő — vagy az aktív életidő — megérzése is. Rimbaud mindent megcsinált, amikorra eltűnt, és Ady is megcsinálta a teljes Adyt, az ő líradramaturgiája szerint félelmetesen befejezettet, amikorra elment. És Garda Lorca is Garda Lorcát, Dylan Thomas is Dylan Thomast. Ma már némi gyanakvással 600
