Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló, 8.)

ségletek éltető — ha kell, fortélyos — fölhasználása helyett merő ábrándozás a célok és eszközök tisztaságáról. Írni ez ellen. Ahogy csak lehet, megingatni azt a meggyőződést, hogy az élet kizárólag azoké, akik a mások életét nem becsülik,

*

Egyik nagy írónk azt tanácsolja az elakadt szavú költőknek, hogy kíséreljék meg az „álarcosdit”; ha magukkal — az „én”-lírávál — nem boldogulnak, éljenek azzal a képességükkel, hogy bármilyen idegen személynek a lényébe és helyzetébe bele tudják magukat élni. Jó javaslat, de nem kevésbé volna hasznos az sem, amelyik ezt mondaná: Ha netán megakadnátok a verssel, csavarogjatok el. Mozogjatok, hogy odamozogjanak hozzátok a versek. Menjetek, lássatok mohamedán temetőket, amelyeknek kis kápolnájában — vacogó lélek a kiszáradt csigahéjban — ott árválkodik a remete-szent. Vagy menjetek, látni trópusi állatkertet, amelyben — érezve rajtatok a hó-szagot, a hazai szagot — odatántorog hozzátok a hőségtől és a honvágytól meggyötört kárpáti szarvas. — Az idegenben megpillantható izgalmasan hazai. A hazatérés után honosítható idegen. Az így adódó technikák, dinamikák.

*

Mit köszönhetek annak, hogy valamikor annyi kritikát írtam? Talán azt, hogy ha nem az első, hát a második, harmadik nekiveselkedésre rá tudok hangolódni minden jó versre. „Te engem nem szeretsz. Aki ilyen verseket ír az engem nem szerethet” — azt köszönhetem a kritikaírásnak, hogy nekem nem kell mondanom ilyet.

*

Soha semmi nem teszi olyanná az emberi viszonyokat, hogy a valódi értékeken át közvetlenül és tartósan kapcsolódhassunk egymáshoz. Az értékszerinti kapcsolódás egyelőre még leginkább a betűkön át lehetséges, feltéve, hogy a felek — írók és írók, vagy egyszerűen írók és olvasók — személyesen nem ismerik egymást. Az irodalom ilyen esetben még mindig a „kommunikáció” legideálisabb formáját valósítja meg. Nincs teljesebb azonosulás annál, mint amikor egy jó író alakjaival — vagy egy költő hangjával — azonosulunk, egyedül maradva a könyvével. — Magunkra vonatkoztatunk olyankor mindent, nagy izgalommal, mivel a beszélő így annyira „eszményi”: tökéletesen ideg©n nekünk.

*

Majdnem minden költő elmondhatja: „A mindennapok nem az én hazám. Csak átalakított — áthasonított — formájában élhetek együtt vele. Erkölcse és egész szokásrendszere, ha a munkámon kívül találkozom vele, nekem sokszor nemcsak lidérces, hanem nevetséges is. Emberek fújnak, pattognak, acsarog- nak szüntelenül, valami szemmel láthatóan túlméretezett fontoskodásban. Akarják, hogy vegyem át létmódjuknak ezt a ritmusát. $s milyen könnyen megsértődnek, ha látják, hogy azt aztán nem. Node sértődjenek is meg.”

599