Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló, 8.)
Szinkronban lenni a kor eseményeivel! A lírikusok számára ez kategorikus parancs, de nem úgy, ahogyan az egyidejűség türelmetlen számonkérői sugalmaznák. Szerintük nem elég megírni valamit az eseménnyel egyidőben. A lírai hitelességhez kell az is, hogy a megírt mű csakhamar megjelenjen, s ideje eképpen legyen dokumentált. És ha a mű nem jelenhet meg? Az pech — mondják. Túl könnyedén ahhoz képest, hogy tudhatnák: vannak korszakok — ilyenek voltak az ötvenes évek — amikor az, ami meglett, vagy megjelent vagy nem jelent meg. A „nincs közölve, tehát nem is létezik” elvét így aktán csak némi enyhítéssel lehetne cinikusnak neveznünk. Jó, ha nagyjából egyezik az élmény, a megírás és a közlés ideje. De jó az is, ha úgy tartósítjuk a pillanatot, hogy — amikor éppen szükségünk lesz rá — felidézhessük, egy vagy öt nap múlva, de akár tíz vagy harminc évnyi távolságból is, élményi- forrón: a közben eltelt időnek nem a mínuszával, hanem éppen a többletével. — Minden percünkben minden percünket éljük; szinkronban végül is nem ezzel vagy azzal a naptári nappal kell lennünk, hanem az összes naptárakkal, amelyeket a mi életidőnkben elforgattak. * Hány költő dicsekedett már így: „mindent, ami lehettem, annak köszönhető, hogy eltértem a saját természetemtől, és nem annak, hogy engedelmeskedtem neki”. Jól hangzik, csak éppen nem úgy van. Merthogy a természetünktől „eltérőben” — „a létrehozottban” — is természetünk nyilvánul meg. Mit tűzünk ki olyankor — amolyan féltudatosan — mint „célt”, meghódítani érdemes, magunkba beépíteni szükséges minőséget? Csak azt, ami a legjobban hiányzik nekünk, azon kívül, amink van. Amit ilyen betölteniváló hiányunknak érzünk, jellemez is minket. A meggyötrő hiányok lajstromából eléggé nagy biztonsággal következtethetünk a meglevő tulajdonságok — hajlamok — lajstromára. A hódításnak tehát meghatározott iránya van, oda mozog, ami még szükséges nekünk. * Kiforrás, kiteljesedés: akik igazán belegondoltak ebbe, azok sosem érezték, hogy a teljesedés csak az adottnak a kibontakozása. Beleértődött ebbe a rejtettnek a felerősítése, feldúsítása is, és a hiány átváltoztatása nem-hiánnyá. Amiben a személyiség munkál, az, bármilyen irányba lengjenek is ki az alaperők, nem lehet személytelen. * Ma a legtöbb lírakritikus megtiltaná a költőnek a dalt. „A költő ma nem dali” — olvashatjuk, egy most induló lírákritikus cikkében is. Nem sejti az az ifjú, hogy így is lehetne szólni: „Meghalt a dal? Ha így van, hát rajta, daloljon az a halott! Bizonyítva, hogy nem akármilyen halott.” * Itt is ott is az a sunyi hiedelem, hogy a líra pótlék, telivér élet helyett halvány élethipotézis, vérbő valóság helyett vértelen igazság, az eszközök és szük598
