Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló, 8.)

Egy a mottók közül, amelyeket e napló élére szántam, s amelyeket — minek ide mottó — eldobtam aztán:

Megéljük, s nem tudjuk, mit jelent.

Megéltük, és megtudtuk, mit jelent.

(Parafrázis, már nem is tudom, mié.)

*

A tragikus túlhangsúlyozása, s az egyedi-egyszeri üldözése a dogmatizmus idején. (Mit sem törődve a különössel, amelyben — tudták ezt elméletben — egyszerre, együtt jelenhet meg a kettő). Hízelgés volt ez az átlagosnak. És hízelgés az átlagosítóknak. Perifériális, kuriózumszerű, extrém — mondták mindenre, ami csak személyes volt. — Az erőteljesen megragadott egyéni mindig tipikus is.

*

Találkozásom Kemeneskápolnán, a háború alatt, Kosztolányi egyik esszéjével. Nem értettem belőle semmit, de azt láttam, hogy érthető. Kimásoltam a kölcsön könyvből és félretettem. Ügy néztem rá, mint egy titkosírásra, amelyről tudni lehet, hogy — éppen ettől oly izgalmas — végül is megfejthető.

*

Akik az irodalomról hivatalból — s nem hivatottságból — ítélnek, többnyire a „szellem” ibetanított munkásíai. Időnként ugyancsak hegyezik a fülüket az utcasarkokon — s néha még expresszókban is, — ahol a költők legújabb árfolyamát hirdeti ki havonta egyszer a szél.

*

Tíz hosszú hónapja, hogy nem voltam az állatkertben. Tíz hosszú hónapja, hogy nem láttam — a szarvasokról, kecskékről nem beszélve — hiénát, sakált, lámát, tevét, örvös és nem-örvös medvét. Hogy nem láttam viszont, ahogy akartam, a sokszor megcsodált vízimadarak között az egyik „új hullámos” hajzatát — taréjhajzatút — azt a „halántékán” kétoldalt felborotváltat. S a szí- nesceruza-hegyre kívánkozó afrikai vagy dél-amerikai sáskákat, döbbenetes csendéleteiket az egyik rovarvitrinben, ahogy meg-megmoccannak egymás félig elfogyasztott maradványai között, álmuk és haláluk sivatagán.

*

A költőnek nincs miért panaszkodnia a káoszra. A nagyköltészet egyik garanciája éppen a káosz, amiben rendet kell teremteni, és a tehetség, amely rendet teremthet, együtt. Minden életút annyit ér, amennyit el tud ragadni az egyetemes zűrzavartól. Az érvényes életművek mind ilyen hódítások. Világuk megannyi összefüggő tartomány, amelyet a káosztól vettek el, és tettek a szellem örökös tartományává.

597