Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Varga Imre: Álmoskönyv (részletek)
IX. Szeretkeztem asszonyaikkal a háremben. Kihallgattam Őket. Excentrikusok. Levertem a nagy cserépvázát. Fajtalankodtak éppen, ám — hopp! — máris utánam eredtek. Futottak nyomomban a japán kertben, fölkunkorodó orrú posztócipőkben kacsáztak a zúzott kővel felhintett ösvényeken, a bokrok között egy tó felé. Megfordultam; szembe velük. Kicseleztem őket, föl, föl, a csukaszürke sziklákon, ahol megkövült embercsontok. Megdermedt láva. Kővel dobáltak alulról. Hullott a kő szaporán, fejemre borítottam tenyerem. Hullott a kő, lebuktam, fejemre borítottam tenyerem. A hegy túlsó oldalán: öböl, s míg búvok egy szikla mögött, látom magamat: átúszok, hajókat, csónakokat kerülgetve a túlsó partra. 1983. április 19. XIX. 5 óra 30 perc Domboldal. Fűvel benőtt bombatölcsérben várakozók a sötétben. Két utat vesztett vándor tanakodik a gyalog ösvényen: merre vajon? „Ez lesz az, erre menjünk.” Heverészek könyékre dűlve. A másik: „Nem, emerre menjünk.” Megszólalok: „Egyik irány se jó. Az út amarra vezet.” „Ja, ott az az ösvény!” „Nem az, nem az. Majd én elkísérem magukat.” Elindulnak fekete gumiköpenyben. Egyiküket játékból bedobom az aszfaltút menti csatorna vizébe. Ügy tesz, mint aki rögtön belefullad. Pedig tud úszni. Fölösleges a komédia; a víz alig áll magasabban combközépnél. A társa húzza ki a partra. Megfenyegetnek. Megsértődve visszafordulok; fölkaptatok a dombon. Hallom, hogy hamisan énekelve, a dalban meg-megakadva botorkál a két vándor a völgyben. A föld alatt szédelegnek már; halottan. Lépésenként foszlik le róluk a hús. Végtelen jégmezőn. Pingált üveglapokat találok a hókupacokban, egy halomnyit. Valaki a törzsből hátam mögött. Mutatom neki szerzeményemet. Megnézi üres arccal, majd egy törött lekvárosbödönből kaparja elő a szikkadt őszibarackízt. A jégbe fagyva újabb bödönök. Dél felé kell vándorolnunk, gondoljuk-mondjuk. Találunk közben egy faalkotmányt. S bontjuk ki a jégből csákánnyal, baltákkal, sietve, lm: egy rakéta. Fából. De most még: lapátkerekes hajó. Megindul lefelé a folyón. Lüktet, zakatol, s ízekre remeg a faalkotmány. „A pofájában kígyó.” A másik, aki a parton velem tart, bizalmatlan. „Pofájában kígyó!” ismétlem egyre hangosabban. Már üvöltök. A három szelvényből álló, s pántokkal egymáshoz erősített rakétatest fölágaskodik. Hátul látni a vezetőfülkét, s egészen közelről (a fedélzeti napló mellett) karónyi ceruzát. A fülkében egy perec forma fekete kőszobor; a vezérlőpultnál. Az alkotmány bordázata, csattogó szíjai és csörömpölő láncai láthatók. „Pofááájá- ban kííígyó!” Az egyre meredekebben álló rakétatest távolsági villanyvezetékhez ér, úszik tovább, függőleges helyzetbe emelkedik, s lángot lövellve a ma- gasb ' szökken. Megrándul, oldalra dől, s egy bérház sötétes olajzöld falába fúródva felrobban. A lépcsőfordulókban emeletenként hálóinges nők. Mi történt? Mi tői lént? visítoznak szintesen, egymás után. Fölfelé, lefelé: Mi történt? Jesz- szuson , mi történt?! 593
