Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Varga Imre: Álmoskönyv (részletek)
Kitépi. A lábát. Azt is kilazítja. Tombol. Anyám segítene, ám ő sem bír az izgő-mozgó gyerekkel. Idegesen magyarázom, hogyan csinálja. A fiúcska könyörög, majd káromkodik hosszan, vigyorogva. Fölébred a falu, fölkel a nap. Még nincs éjfél. 1983. március 3. III. Néztem sárga fogsorát megundorodva. A távolban: pirosán rángó garat. De már késő, nincs mibe fogóznom. Valami terel erősen a nyílás felé. Lefelé; meredek mozgólépcsőn, elkeskenyedő folyosón. Körös-körül nedvesség, lüktetés. A mennyezet fém és műanyag. Fejem fölött megfejthetetlen értelmű ábrák. S rádöbbenek aztán: emberi szerveket mutatnak titkos jelekkel. Fogantyúk lógnak lefelé, parázsló, füstölgő fogantyúk. Visszanézek: valaki az elködlő bejárat előtt a magasban. Integet: húzzam már, húzzam! Meg is teszem. S ekkor a lépcsősor megiramlik, van úgy, hogy nincs érkezésem megrántani az izzó, trapéz alakú fémrudakat. Most: megrántom, s fölvillan bennem egyik szervem. Megrántom: fölvillan a másik. Készül egyenként a lábcsont, vese, gyomor. S csupa lángban, mert enyészik bennem, ami régi. Lent, a kijárat közelében az agy, majd a haj ábrája s fogantyúja. A velőtől fehér, ragacsos lesz arcom és kezem. Szűk, agyagfalú résen kiperdülök a meredek folyosóról egy barlangszentélybe. Nagy barna kőkád, benne tiszta víz csobog, s egyik végén egy ráccsal fedett elfolyóba kiömlik. Lassan, csikorgó mozdulatokkal, félve odanyúlok. Megmosom az arcom, megmosom a kezem, A közelben egy trónuson ül valaki. Hímzett fehér tógájában megtörülközöm. Állok, s nem tudok szavakat. Nézem a lábam: véres és mocskos. Megmosom azt is. 1983. március 6. IV. A halott nő, aki másnaponként küldözgette címemre hozzám írt verseit, a halott nő sokáig keringett szülőházam udvara fölött egy újságlapon; gajdolt részegen és a mellette billegő urnából marékszám szórta a halotti port és hamut a galamboknak, baromfiaknak. S mikor végre leszállt, öklével megzörgette ablakunkat. És az utcai lámpából áradó neonfényben láthatóan a beton kapuoszlopból, az öreg körtefa törzséből és ia falakból meggyszín ingben és alumíniumnadrágban férfiak, legények megjelentek. Zsákvarrótűk és fényes szögek csaptak ki csomósán bőrömből; futottam, s ezeket tépdestem repülés közben is. Ahogy kitéptem egy marék tűt és szöget, újak sarjadtak rögtön a helyükbe. Míg szaggattam őket riadtan, zuhanni kezdtem. Kezemmel, lábammal röpülni kellett. De mindenütt tűk villogtak elő bőrömből hidegen, a hátamon és altestemen főleg. Az üldözőim nevettek erőlködésemen, várva, hogy beleakadok a zöld vaskapunk fölött kifeszített szögesdrótba. Átrepültem. S könnyen az utcát és a vályogfalat is, és egy kertbe jutottam. Bújtam egy bokor mögé, ám hiába lapultam, az üldözők észrevették, valamelyikük puskát irányzott rám, hogy lelőjön, társa azonban leintette. Beléptem a fába. Ott ült apám és anyám a televízió előtt. Hiába köszöntem, nézték meredten a képernyőt: üldözőim kártyáztak éppen a műsorban, hahotázva a gyűrött, kékes fényű háttér előtt. 1983. március 10. 592
