Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - Fogarassy Miklós: Abszurd - szelíd letétben (Kukorelly Endre: A valóság édessége)
FOGARASSY MIKLÓS Abszurd - szelíd letétben KUKORELLY ENDRE: A VALÓSÁG ÉDESSÉGE Egykoron, talán századunk derekáig a lét és tudat képtelenségeinek élménye, az abszurditás — a történelem iszonyúságainak és filozófiák egybeörvénylésével — roppant sötétet, hatalmas szorongást támasztott. A költészet — mélyre szállássá lett. Ám a költők komor — szinte a misztikus megvilágosodás ellentétének is tekinthető — víziói ma már az irodalmi kiáss zikumok világába tartoznak. E nagy formátumú, a negativ pátosz jegyében láttatott lírai tájakra e matt századvégről már csak távlattal tekintünk vissza. A szellem állapota kopottasabb, de érzületei, vehemenciái is mintha egyhültebbé váltak volna. Persze, aligha tudjuk voltaképpen, hol járunk. Egy még mélyebb bugyorban, ahol a szürkés derengésben már meg sem különböztethetők az alvilág felgőzölgásei a felhős ég opalizálásától? Kukorelly Endre költeményeitől sem várhatjuk a választ a kérdésre, hol járunk, mi történik velünk: kapaszkodunk vagy süllyedünk? A költő e világ mértéke szerint való, pontosságra és hitelességre törekvő leltárt készít, megállapít, nem minősít, közeire néz: arra, ami biztosan megnevezhető. Egy-egy alapos terepszemle után merészkedik holmi helyzetmeghatározásra: „heába’ van amiben fejlődünk / van pedig amiben csak der- medten állunk” (Szondy utcai helyzet), ahol a frappáns szentenciát nem véletlenül enyhíti könnyed felütéssel. Csakhogy e líra — s vele együtt a ráhangolt olvasat — szituációját mégicsak a század elementáris abszurditásélménye szabja meg. Kellő és elegendő okkal. Ám a hajdani kivételes látomások nélkül, mintha ez az abszurd háztájivá szelídült volna; köznapivá domesztikáltuk. Szürkítő masszivitása ellenében Kukorellynél a költészet úgy veti be a maga „testcseleit”, mintha egy állandósult ködben kellene játszania. Vagy — másutt — keresi az ezüstös fényt, mely a képtelenül bezárt karám rései között még megpillantható (Valami színezüst). De: „A veszély kicsi, a szögek rövidek” — nyugtat józanítva, nehogy elkezdjünk „golgotázni”. Versei így aztán egy mindennapossá lett, nagyobb távlattal nem is kecsegtető sivárgásban lelik meg itt-ott amaz „édességet”. Ahány költemény, annyi magánnyomozás, a lélek tudatos gyalogszerével vállalt ténymegállapító kutatás, kutakodás egy szikkadt, porló, törmelékes közegben. Ügy mozog, araszol, cselez és ellen-cselez, mintha csak a szellemi zsibbadás és pangás ellen való lírai helyzetgyakorlatokra lenne képes, és a nyelvi megformálás fölé — katarzisként? — legtöbbször a mosolyt, a vigyort deríti, mely komoly szomorúsággal jár jegyben nála (ami, égtájunkon, ellentéte és nem szinonimája ama „bölcs mosolynak”). Vallja is: „komoly vagyok, ha nem is vágok fájdalmas képet”, amivel egybevág az, hogy élménytartalmainak: tömör, lecsontozott, kesernyés szűkszavúsága a versek külső mezének játszi voltával áll ellentétben. A szavak alkímiájában hisz, egyebekben inkább szkeptikus; s érdemes megbecsülni e költői vegytant, még akkor is, ha néha megelégszik egy-egy lírai gadget-tel, elmés, játékos formációval — a nyelv nyers- vagy műanyaga akkor is kezére áll. 574
