Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - Fogarassy Miklós: Abszurd - szelíd letétben (Kukorelly Endre: A valóság édessége)
Bár paradoxonnak hiat, úgy látszik: Kukorelly költő posztmodernizmusa, naív furcsaságai roppant megnyernek és már-már behízelgő hatásúak. Kortársi közérzetünk többféle módon is ráhangolódhat: hol érzelmi intimitással elegyes iróniája, hol fogalmazás- és játékmódjának elegáns poentírozottsága, finomsága ad erre alkalmat. Tetszetős az is, hogy roppant tudatosan kerüli — sőt szinte parodizálja — a lírai közvetlenség sok időszerű alakzatát, a költői szerep gondtalanságát eleve kétségbe vonva. Könnyedsége — Kosztolányi maximája szerint való: a megmunkálás, a nyelvi anyag kidolgozása adja a lebegő, marionettjáték-szerű hatást. Az avant- garde-tól örökölt, továbbfejlesztett eszközökkel is mértékkel, visszafogottan él, több szólamban is ellenpontoz: a homály nála a lírai luciditás irónikusságából és nem rejtvényszerűségből ered. Mindezzel egyben olyan irodalmi antiszti/kum közegét teszi verseiben természetessé, amelyben a nemzeti história és a jelenlegi társadalmi közeg (Magyar nemzeti tégla 1—2., Ész egy ponyva alatt a hatóság) is egy játékos versszöveg kódrendszerében kapnak helyet. Végre — mondhatjuk; íme, ahogy e nemzedék — költészetünk nem funkcionális megterheléseiről való irodalmi reflexiók helyett a literáiis terepen váteszi feladatok súlya és maszkjai nélkül jelenik meg ... Meggyőzően maga állítja fel a számára érvényes érték-dimenziókat, az esztétikai érvényesség koordinátáit. Kukorelly megszelídített abszurdja, a költői módszer tekintetében ahhoz hasonló, ahogy Medve Gábor csuklógyakorlatokat végez az Iskola a határon udvarán — a ködben. A nyelvi mozgás személyes hitelét keresve. A valóság édessége lapjain sok jó vers olvasható, az igazi remeklés azonban még kevés; a kötetet nem a kivételes „találatok”, hanem az angol szövetekre emlékeztető jóféleség jellemzi. A hangzásokra gondosan ügyelő, a billentés finomságaiban járatos művésznek mutatkozik máris. Ezzel függ össze a kötet egészének átgondolt szerkezete, amely nem is a ciklusbeosztásban nyilvánul meg, hanem abban a kontextusban, ahogy a maga monologikusságát folyamattá szervezi. Majdnem egyetlen „poéma” hatását kelti: van előhang (a kitűnő Az előcsarnok), a ciklusokat címzés nélküli bevezető versek nyitják, s a költmények között többféle átkötéssel, motívum-ismétléssel, ön-idézetek továbbfejlesztésével találkozhat a tüzetes elemezés. A szaggatott, versekre tagolt monológ az egész formában is kidomborítja a fragmen- taritást, a töredékjellegre való tudatos törekvést, amely az egyes költemények kidolgozását is megszabja. Tompa, metszett, érdes, kihagyásos, finom disszonanciákkal élő — ezek lehetnek jelzői e formának. Szívesen — néha a túljátszás könnyedségének veszélyével — aknázza ki a nyelvi esettség, a néha kiemeléssel is demonstrált szóismétlések, a „rontott stílus” hatásos elemeit, a szó- és sortördeléseket, az archaizálást, az elhallgatás fanyar poétikai éleseit, a többfelé kacsintó rímeket, vagy a hangsúlyos sorvégre kerülő nyelvi törmelékek bizarr tónusát. A tipográfiai lehetőségekkel, a szövegvers képszerűsítésével együtt mindez — ismételjük — a kidolgozás igényességének jegyében máris finom valőrként jelenik meg legújabb költészetünk palettáján. Maga is tudja eszközeinek határait, azt, hogy a sortördelés, a nyelvi kísérletezés alkímiájában hogyan függ össze a „műremek” meg a „műremegve” ... (Módszer). Ám ez a refléktálitság, a lírai alany önirónikus látószöge, ahonnan önmagát és eszközeit is szüntelen látni kényszerül, az abszurditás tudatának ezzel a permanens és józanító kívülállásával — egyben módszere korlátja, csapdája is. A Kukorelly-versek egyik legfontosabb eszközei közül is szembeötlik a szemlélet, a bámészkodás, mint lelki alapmagatartás. Az „ez van” tétlen, tétova csodálkozása, ahogy magát és a környezetet szemügyre veszi. Mintegy az önirónia gombos- tűhegyére szúrva, lírai gyűjteményébe sorozva a helyzeteket, képeket; s ha nagy ritkán ez a van csodává, oltárrá válik, akkor is: elfolyik, elmosódik gyorsan az érzés, a megrendülés. Így aztán a távolságtartás, tónusának szelleme dacára, fékezi is a poezis erejét. Jelképesen szólva: a költészet igazán nagyszárnyú angyalának megjelenésére ebben az ironikus térben nehéz számítani. Sőt, az ironikusságnak, mint kelepcének a természetét például abban is észre lehet venni, ahogy a mechanikus 575