Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Láng Gusztáv: A költő és az Ige (tanulmány)
szén ha körülnézett az irodalmi életben, mindenkitől ezt a gyalkonlatot látta, 'máért ■kárhoztatta volna egyedül ő némaságra magát? S azt se feledjük el, hogy akkor még egész nemzedéke furcsa ikétilelkűs égben élt; a politikai gyakorlat sóik viselt dolga taszította őket, de úgy érezlbék, alapvető elrvéik hozzá kötik; rajta kívül legfeljebb a velük is ellenséges tálborhoz csatlakozhatnak. Nem a kétely nélküli hit korszaka ez Szilágyi Domokos pályáján sem, sokkal inkább az elnémított kételyé, s ez edné- mításban egyszerre játszott szerepet, egymás cinkosa volt a kultúrpolitikai éberség s a költő félelme a kétely végső következtetésedtől. De költő volt, s épp az sarkallta megszólalásra, amit magában elnémítaná igyekezett. így alakit ki pályája kezdetén egy sajátos időszemibesítő versszerkezeteit, melynek példáiban a jelen kevéssé eszményi benyomásainak életkópszerűen friss (s némileg Szabó Lőrinc példázat-verseinek tárgyialsságára emlékeztető) leírására a jövő abszolút minden ellentmondást megoldó hite felel (Keresztvetők, Kocsmai öregek). Az „optimista kicsengés” lesz a menlevele a versbe került diszharmonikus valóságképnek. Érvényes ez a korai versek olyan drámai eszmiélésű darabjára is, mint A festő halála, mely ekkori hagyománykeresésének irányát is jelzi. A művészetet e vers már tudatosan nem a külső harmónia spontán megragadásának tekinti, hanem — József Attilától vett szóval — „pokoljárásnak” („keresd majd föd a festők külön poklát”); iróniával tekint a halhatatlanság-konvenciót ibiztosíító konvencionális kegyeletre („megmosdatnak / talán zene is szól majd / anyókák mondják: milyen szép temetés”), hogy a művészet •látszat-megbecsülésével szembeállítsa az igazit, a promáteuszá tett folytatását, mely már nem patétilkus adakozás, hanem a világ ellentmondásokban érzékelése is. és aztán jó elfeledni a halált a tieddel a magunkét is és jó újra fölfedezni az életet a magunkéval a tied is a fényt amelyet számunkra loptál a színt amelyet számunkra loptál a mozdulatot amelyet számunkra loptál a mosolyt amelyet számunkra loptál a mámort amelyet számunkra loptál a józanságot amelyet számunkra loptál az igent amelyet számunkra loptál a nemet amelyet számunkra loptál a hitet amelyet számunkra loptál Következetlen még ez a felsorolás. A halál ellensúlyaként jelennek meg benne az alkotó élet szerezte értékek (fény, szín, mosoly), hogy nyugodt egyértelműségük hirtelen átcsapjon az ellentétek feszültségéibe; a szerkezeti elrv is átalakul, amennyiben a „számunkra loptál” tárgya már nem egyetlen, önmagában is teljes jelentésű névszó, hanem egy-egy, csak együtt-jelenitéses antoni ma-pár i(mámor-józanság, igennem), s a gondolat iitt nem azonos szerkezetű sorok, hanem sorpárok lépesein halad tovább, majd a „hit” kulcsszó vezeti vissza a szövegét a kezdeti egyértelműséghez. Felsejlik azonban a versben az a halál-motívum, .mely egyre sötétebben árnyékolja Szilágyi Domokos költészetét; a művészhalálé, mely annak jelképe, hogy a művész nem kiteljesedik művében, hanem belepusztul. A másik formája az ellentmondások érzékelésének az általuk keltett rossz közérzet múltba vetítése. A Ius primae noctis a korszák versei 'között egyedülálló módon nem feloldó-optimista zárású (a költő cenzúrázó lelkiismeretiének írásjele a vers- végi gondolatjel pont helyett, mintha ezzel is jelezné: befejezetlen, nem teljes szerkezetű költeményről van szó), amit az „alibi-mondat” tesz lehetőivé: „nyújtják kezüket századok szürkés / ködén át.” Ezen kívül a versben nincs semmi archaikus, 45
