Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Láng Gusztáv: A költő és az Ige (tanulmány)
ellenkezőleg: a vershelyzet (a vers alanya álmában látja felvonulná a megalázó törvény áldozatait) lírai jelen,időbe transzponálja a megalázott — mert kiszolgáltatott — vágy és szépség jelkép-alakjait. Ebhez a költő egy főleg Adyra emlékeztető dáto- másos stílust használ; a hagyomány jelzi, hogy a történelmi téma valójában én-lírát rejt. A kétely, mely válsággal fertőzhetné a költő világképét, így szubiiimálódik a múlt „bírálataként” társadalmilag és lélkiismeretileg elfogadhatóvá. Minél összetettebb, bonyolultabb a versszerkezet, annál erősebb a Világkép belső ellentmondásainak ez a formabomlasztó hatása; miniéi teljesebb igényű az önkifejezés, annál könnyebben válik önleleplezéssé. Az Álom a repülőtéren és a Halál árnyéka a békeharcos, illetve antifasiszta költői hagyományhoz kapcsolódik; a korszak úgyszólván kötelező témájában azonban eleve eülentmondásos, hogy a múltidézés tanulságát a jelen fenyegetettsége indokolhatná, ez azonihain az adott ideológiai feltételek között — a kötelező .történelmi optimizmus követelménye miatt — ímeg- fogalmazhatatlan. Az ellentmondásos jelen a költő világán kívül van; a múlt indokolhatatlan és ésszerűtlen meghosszabbításának tűnik, mélyből a „saját világ” értelmes jelene már kiemelkedett. Aim ez a jelen csak elvont eszmeként fogalmazható verssé: „általad ébred magára a tudatos anyag / általad ébred magára az Osztály / mert minden tettének célja s oka / te vagy.” Ugyanúgy: „te adtad meg / a nélkülözhetetlent / a munka örömét / hogy okos kezem atett / mosolyra igazítsa arcát a világ.” A poetizáló elemek, ötletek többnyire utánérzések; József Attila mozgalmi korszakából való a munka öröme, az okos jelző, a marxista anyagelvűség terminusainak versbe illesztése; a megszemélyesített, szerelemmel megszólított szabadság Kölcsey híres szabadság-ódájából és Eluard akkoriban széliében idézett szabadság- verséből való. Ugyanez a „fcönyvélmiény” érhető tetten a „jelenben tovább élő múlt” költői megidézésékor; a koloniiailizrnusról szólva, egyetlen kifejező metaforája Di- ckenstőil való '(„kikkel el akarják feledtetni négyszögleteslelkűek / hogy mi az ember”), költő és világ kapcsolatának ugyancsak egyetlen metaforája pedig A walesi bárdokból kerül Szilágyi Domokos szövegébe („Távoli földrészek / távoli emberek kiáltását / hozza a rádió / az újság az esti szél”). Az utánérzések ilyen nagy száma önmagáiban is árulkodó; kiszámított vershelyzet, kitervelt élmény a két költemény alapja, s valós élmények hí ján a költő idegen tüzekkel gerjeszti hevületét. A „szublimált kétely” így is elég erős ahhoz, hogy a költőt világképe újnavizsgálására késztesse, s ennék formája lesz a 'több tételes oratórium, a teljes világképet hordozó nagykompozíció. A múltidéző téma feldolgozásakor — különösen a Halál árnyékában — a 'lírai Én elvét csaknem minden emlékező, a múltra a jelen történelmi biztonságából tekintő szcenírozásit '(mint volt például az álomhelyzet a Ius primae noctisban), s a teljes beleélésre, a múltbeli emberi .helyzetekkel való teljes azonosulásra tesz kísérletet. Ennék célja, hogy a vers — „kísérleti líraként” — kipróbálja eszméinek teherbíró képességét, szembesrftive őket egy minden eszményt tagadó, illetve őket üres manipulációvá süllyesztő gyakorlattal. Szabadság és teljesség üres fogalmak csupán, ha nem valamihez képest, vdlaimi ellen kiharcolt értékek. A oratórium 5. része (Lázadás) a tragikusan, mert bukás árán megőrzött emberi méltóság himnusza: — hát mutasd meg, hogy nem igaz, azértsem igaz, sose volt, hogy az élet megdöglik, és nem igaz, hogy halóit a holt, nem igaz, nem, nem, sose volt, hogy csupasz seb vagy, mkitott szem, lefogott kéz, szótlan szolga, ki sután tűri sótlan sorsát 46
