Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - Szemelvények Gaál Károly gyűjtéséből
elejbe. Hát asztán nagy örömmé vezetik a kirájhó. Hát persze a Lófi János azér — mégiccsak kormányzó, kormányzó — fejet hajtott neki. És asztán aszongya: „Te vagy a za vitéz — aszongya — aki a lányajimat megmentette?” „Én vagyok — aszongya —. Tessék — aszongya — a kisasszonyokat kérdezni, talán ismernek.” A kisasszonyok meg csókúták kézit, lábát annak a fij atal embernek. „Na, jó van — aszongya — akkó gyere be hozzám a palotába.” Bementek a palotába. Mingyá finom ennyivalót, innyavalót rendőt neki, ami teccik, és asztán mekkérdeszte: „Fijam, amelliket. akarod feleségű vennyi, három közű válassz. És fele kirájságomat mingyá rádiratom. Ha én meghalok, te lesző a kiráj. Tijed lesz a trón.” Ásztán a Lófi János mekköszönte. Aszongya: „Kérem, — aszongya — nem vagyok arra méltó, hogy én észt elfogadhassam, — aszongya — mert nem vagyok én tanút ember, én nem tudok egy országot kormányozni.” „Avva fijam ne törőggy. Máj lesznek miniszterek — aszongya —. Teneked csak annyi lesz, hogy aláirsz, ha valami ojjasmi gyün a zországba közbe. Majd belegyakorósz, majd annyit tanúsz, — aszongya — .” Hát osztán megbeszéték a dógot. Hát természetes őneki a legfijatalabbik teccett legjobban, merhát azér harcút legjobban. Asztán megmonta a másikaknak: „Ezér ne ellenezzétek, vagy ne zugológgyatok semmit, mert ismerjétek be, hogy ottan a tizenkétfejű sárkánnyal dógozott.” Nem is izétek. Csak örűtek neki, hogy mégis visszakerűtek. Na és kérem, akkor nem is engette el a király tovább a lakásárú. Asztán pár hét alatt megesküttek és asztán ottmaratt a királyi kastélynál és mikor meglett a zesküvő, kérem nagy lakodalom vót. A zország naggyai mind hivatalosak vótak. És mikor legszebben fojt a lakoma, akkor asztán fölállott a kiráj: „Csöndöt kérek urajim, pár szóra!” Néma csönd lett. És melle je hivta a vejit, a Lófi Jánost. „Nézzétek urajim! Ez vitéz! Amit a kerek ég alatt nem lehet ijjet találni. Három sárkánnyal birkózott meg. Ijjen vitéz már nem létezik.” Hát asztán persze a Jánosnak megnyilt a füle. Hát asztán nagyon tapsútak rá, meg minden, örvendeztek a szerencsinek. Vége lett a lakomának. „Hát fijam, — aszongya — a szülejid még élnek?” „Hát mikor ejöttem haza, akkor még a valóságos szülejimnek, — mert azt nem is hoszta elő, hogy a napkeleti királyná is nevőkedett, — akkor élt, de most mé nem tudom.” „Hát azér — aszongya — akkor émegyünk oda látogatóba. Feleséged, te is, meg én is, meg a zén feleségem. Négyen emegyünk oda látogatóba.” „Ja, — aszongya — bocsánat, de nekünk picin házunk van ám, — aszongya — meghát szegény cselédember vót.” „Nem számit. Máj lesz neki nagy háza. Nem számit!” Hát persze pénszt pakulhatott a kiráj e magával ölegendőt. Vagy talán majd főszólittya, hogy vóna kedve odamenni a kirájhászhó, ahol a fija van. Befogatott a kocsiba, négy lovat, és fölűtek. A hintóva ementek haza. A zegész falu összefutott, hogy a za szép hintó hova megy. Hova megy itten be? Az a négy, hova? Hát asztán látták, hogy a szegény kocsis emberhez. Kiváncsiak vótak, ésatöbbi. 541
