Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - B. Péter Ferenc: A kisfiú (mesék)
vicsorognak, lovaik jönnek, sok-sok ló, mind fehér, futnak körbe-kömbe, már szédülök, jaj, forog a sátor, az oroszlánok fogai egyre közelebb kerülnek, emberek is forognak, labdáikat, égő fáklyákat dobálnak, mulatságos alakok futnak, elesnek, felkelnek, újra elesnek, forog minden, a közönség is, köziben tapsol, és ón nem hallak semmit. Aztán minden távolodik, a végtelen sátor elnyeli az állatokat, embereket, a fnakkos bácsit, eltűnik a közönség, aztán a székék, végül maga a sátor is. Még érzem a fűrészpor illatát, de lebben a szél, azt is elviszi. Egyedül 'állok a magas fűben, fejemét lehajtom. A fák főiem hajolnak. Csak egy kisfiú vagyok, rövidnadrágban. Egy szobáiban ülök, egy ágyon, várok. Kicsinek, ivédtelennek érzem magiam. És most hiába akiannék szarvas lenni, vadász, hangya, hiába alkarok fa lenni azon a réten, ihajladozm a szélben, csak egy kisfiú vagyak. Nyílóik az ajtó, belépsz, mondasz valamit, mosolyogsz, megfogod'a kezem. Belesimulok az ismerős meleg tenyérbe, elindulunk. Sok utcán megyünk keresztül, egy inagy épület előtt állunk mag. Meleg van, ingem kigombolva, kezem a kezedben. Az épületre az van írva: CIRKUSZ Egy szemüveges néni ad jegyet. Bemegyünk. Az első soriba 'ülünk, rám mosolyogsz. Sokan jönnek, mindenki elfoglalja a helyét. Aztán zene, elkezdődik az előadás. És csak én tudom, hogy ez nem cirkusz, a sok itt ülő 'és iitt szereplő közül egyedül csak én tudom, hogy a cirkusz az valami más. Valami egészen más. Nem. Nem tudom tovább nézni, ahogy bántanak. Tibinek nem volt elég, hogy pöckölte elálló füleidet, meg motorziúgiást utánozva csavargatta hátulról, most már üt is. Boikszolóálilást vesz fel, ugrál előre-hiáitra, és közben megsorozza a válladat. Te tűröd, pedig mindkét oldalon tele vagy kék foltokkal. Persze, Tibi sokkal erősebb és ügyesehb is nálad, ezt élvezve piszkál állandóan. Tűröd, és tűrnéd még sokáig, de én nem bírom tovább. Rászólok Tibire. Tudom, ez mit jelent, már vág is vissza: üssön inkább engem? Gyere! — csak 'ennyit mondok, pedig félek, Tibi nálam is erősebb. Bármikor máskor félkézzel 'elintézne, de most látom a szemében a megdöbbenést. Erre nem számított. Azért közeledik, ökleit felemelve, valahogy olyan lassú mozgással, amiben benne van: még meggondolhatod. Nem gondolok meg semmit, amint kellő távolságba ér, elkapom. Vad dulakodás kezdődik. Rángatja a karját, én szorítom erősen, közben a fal felé kormányzom. Sikerül kiszabadulnia, mindjárt nekem ugrik, a nyakamat akarja elcsípni. Ismerem a fogást, egy rántással a földre vinne, a nyakam szorításában, mag sem bírnék moccanni. Elkerülöm a kezét, de mielőtt valamit is tehetnék, már a hátam mögött van. Ha 'meg tudná ragadni a karomat, egyből kicsavarná, de sikerül ebiből is kibújnom. Újból rám támad, ám ezúttal figyehnetlenieibbül, megfogom. Megpróbál kifordulni, sikertelenül. EkNéha verekedni kell. Még annak is, aki a helyét nem az öklével vívta ki. Még annak is, aki utál verekedni, és sohasem szokott. Néha kell. 508 a gyűlölet
