Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Deák Tamás: Don Juan halála - Regény-torzó, meg egy bizalmas epilógus

(Tudom én, hogy a kiátkozott nem az evilági létre értette a pr-edestinációt, nem az itteni, ideiglenes tartózkodásunkra vonatkoztatta az üdvözülésre vagy kárhozatra való elrendeltséget, hanem csak amott, a túlnani vidéken látta beteljesedni az iszonyú törvényt. De én, ki protestáns sem lelhetek, nyugodt kétségbeeséssel vélhetem: itt, ezen a nyomorult, szépséges, asszonyléptektől és csatazajtól egyaránt feldúlt földi talajon működik az a törvény; itt üdvözöl már, aki híg boldogságra született, s itt kár-hozik már el, akire a másik, minden bizonnyal tanulságosabb sorsot mérte a természet.)

Már megint értekezem, noha a feladatom elbeszélni, nem előadni művelt és unalmas gondolataimat. Azoknak, akik nem olyan műveltek, semhogy jogukban állna unni őket. Ez tisztességtelen részemről irányukban, miért is elnézésüket kérem mind az eddigiekért, mind pedig a tőlem várhatólag ezután is bekövetkező fejtegetésekért.

Don Juan kéziratát kinyomattam Párizsban (elváltoztatott nevekkel), s azon leszek, hogy eltűnésem után is számosán olvassák — nemcsak azok, akiket eleve érdekel. Vannak emberek, akik nem tudják, igazából mi érdekli őket, és kellemes izgalmat éreznek, ha fogyatékos önismeretüket egy asztalukra sodródó olvasmány egyszeriben földuzzasztja, mint áléit vitorlát a hirtelen kerekedő szél. Mivel e most általam íródó utólagos scriptura, bizalmas feladata szerint, szövegmagyarázat meg (bírálat, s a túlélő fölényes távlatából intézett szózat az elhunyt koporsója fölött — itt az ideje, hogy a meghittség, a beavatottság és a tárgyától újra delejezett figyelem jogán szemügyre vegyem Don Juan befejezetlenül ibagyott önéletíirását.

Akik abban a szerencsében részesültek, hogy máris olvashatták,* megfigyelhették szövegében az élő természet jelenségeinek sivár hiányát. Kétértelműen jellemző Don Jüanra, mint minden, amit elbeszélhetek róla. Az olvasók — az övéi — méltán képzelhetik, hogy ennek a fogadalma mámorában élő embernek merő díszlet volt csupán a természet, a tárgyak világának érdektelen része — hiszen sosem ejtett szót róla.

De nem így volt. Én láttam Don Jüant, töbször is, amint a kertekben vagy az erdőkben átkarolta a fákat. Ügy, mint csak a nőket: magától értetődő melegséggel és elfogulatlansággal, mely nem ismeri a viszonzatlanság esélyétől való kínos félelmet. Láttam tehát Don Jüant ölelni — a fákat. Qiró- gatta a sudarukat, arcát mohos kérgükhöz tapasztotta, olykor mélyen beszívta a rostjaikból szüremlő illatot, mint ahogy némely hölgyek haját szagolgatta, -amikor odalépett hozzájuk, először. Ha azonban az inasa frissen szedett rózsát tett elébe, Don Juan vállat vont és elmosolyodott.

— Nem hasonlítanak a világra, Grácián — mondotta —, a rózsák nem hasonlítanak a világra, aminthogy a zene sem hasonlít rá. A zenének viszont van valamilyen kiokoskodható értelme, nemcsak hangzása. De mi értelme a rózsának? Hogy szép? A szépségnek nincs önmagában értelme.

— Bizony mondom neked, Don Juan, van.

— Micsoda? Ha szabad kérdeznem egy ilyen jézusi hangon megvilágosí- tótól.

— Az értelmetlensége. A szépség értelme éppen az, amit nem értünk benne.

• Három éve immár, hogy közkézen forog. (Gr.)

408