Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Deák Tamás: Don Juan halála - Regény-torzó, meg egy bizalmas epilógus
De mit is kezdett volna a nyugalommal a kísértő, aki a testével csalogatta elő a nőkből a rosszat? A test nyugalma a halál. A nőké: a szunnyadás, melyből egyetlen érintéstől íölriadnaik. A Don Jüané a lelkűket riogatta. Tudta, hogy a test anyaga nem lehet kárhozottá; a természet mindig üdvözül. Egy fűszálat el kell taposni, egy állatot meg keli ölni ahhoz, hogy a maga szerény módján ne lehessen boldog. Az ember az, áki a boldogságban is fájdalmára lel, s aki csak akkor lehet igazán boldogtalan, ha legalább egyszer, akár álmában, boldog volt már. Don Juan erre számított, amikor saját bűnbeesése, egy lélek megrontása végett boldogságot ébresztett egy nőben. A szerencsétlenség többnyire független a cselekvéstől — a véletlentől is elpusztulhatunk. Am a gonosz a cselekvésben lakik, ezt Don Juan is így tudta; nem tudta viszont, hogy ennek ellenére, akkor is bűnössé válunk, ha nem cselekszünk. Nem tudta, hogy a bűnbeeséshez elegendő semmit sem tenni a gonosz ellen. Mert bűnös, aki hagyja, hogy sodortassék; aki inkább hisz a nagyonis valóságos külső erőkiben, mint kétséges, bár lehetséges szabadságában. Jámborabb látvány az ilyen magamfajta, de nem jámborafob ember. Vállvon ogatva szemlélni az eseményeket: a szabadság jótékony ábrándjával ajándékozza meg a nem-cselekvőt, épp amikor lemond a szabadságáról. De aki él vele s cselekszik, rabjává lesz valaminek. Aggályos bölcsek figyelmeztetnek, hogy talán magában a szabadságbein kell keresni a gonosz eredetét. De mi lehet az a szabadságban, ami szükségképpen gonoszát szül? Don Jüannál, mint másoknál is, akik valamilyen szenvedélyben élnek, nagyon nehéz volt megkülönböztetni, mit cselekedett a szabadságával, s mit a teremtett adottságaival, melyeket nem választott. A vonzást, amivel magához rántotta a nőket, senki nem fejtheti ki puszta akarattal. Benne volt az mielőtt használni akarta, mielőtt ártani akart volna általa; nem tehetett róla. Dehát miről tehetett akkor? Azért lett bűnössé csupán, mert idővel egyetértett a meghatározottságával? Nem mindegy, hogy a tigris tudja-e vagy nem tudja, mire született? Persze, az embernek nem lehet mindegy. Elvárható volna: aki gyilkosnak születettt, ölje meg magát, hogy ne gyilkoljon. De melyik gyilkos tesz így? inkább megöleti magát másokkal. Don Ju/an, a kivételes férfi, ha úgy érzi, nem tehet róla, miért olyan amilyen, ezért választotta volna a halált. De ő épp a szabadságát becsülte túl. Ügy vélte, minden amit tett, akarata műve volt — az övé tehát, nem a természeté. A nőkben alig tulajdonított valamit az akaratuknak: szerkezeteknek nézte őket, amilyen a szív, mely önnön működése rászabott robotját végzi. Nem a szabadságukkal — velük született rabságukkal játszott, a természetükkel. Amit a testükben csakugyan fölismerhetett, amikor az övéi lettek. Az asszonya zihálás oly személytelen és örök, mint a szélzúgás vagy a vizek csobogása. III. Ha lesz hozzá ereje, írta beszámolója végén Don Juan, elbeszéli majd, mit kezdett azzal a másikkal, aki lett. Ereje bizonyára lett volna hozzá — ideje nem maradt. Én, akire ezeket a lassan már fakuló lapokat testálta, aligha beszélhetem el, mit kezdett barátom „azzal a másikkal”, aki lett — ha ugyan csakugyan más lett, mint aki mindig is volt; szinte a Calvinus-hirdette decretum horríbile igazolásaként. 407
