Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Szabó Lőrinc: Babits betegágyánál (közöletlen írás)

Most voltam először az új lakásában, a Logody utcá bán. Az első emeleten laknak, három szoba az utcára néz. Agyban volt. „Ilonka nincs itthon”, mondta, s nekem rögtön a telefonkérdés jutott eszembe, hogy mikor érek ide. Ennek örültem. De ugyanakkor rosszul is hangolt a véletlen. Tehát családi erőfeszítésébe kerül még mindig kettesben lennie velem? Az asszony egyébként cipőt ment venni, állítólag ma még engedi a vásárlást a tegnapi cipőkorlátozó rendelet.

Az állapotáról beszélt. Rettenetesen néz ki, csont és bőr.

— Nem voltam fenn egy fél éve — mondta — nem bírok. Csak a Kisfa- ludy-választásra mentem el a múltkor, rettenetes megerőltetésembe került. Fáj járni és veszélyes. És igen, a minap a rádiumkórházban voltam, bent maradtam vagy tíz na/pra, hogy ne kelljen naponta bejárni a kezelésre. Az autó rázása is rettenetes ...

Es elmondta, hogyan etetik a hasába állított csövön át. Néha eszik is. „Hogy ne legyen olyan rosszízű a szám.” Mit? Folyadékot, vizes bort, aszpikot, ami könnyen lemegy. Közben folyton a gégéjébe illesztett csövön babrált, be kell fognia, amikor beszél. A hangja halk zörgés, amit a szerkezet szörtyögése kísér. Évek óta így van, ez már nem lepett meg. Az iszonyú soványság újra meg újra mindig elborzaszt, de szokás szerint titkoltam az iszonyodásomat.

— Nem bírok dolgozni — mesélte —, a legtöbb, amit tehetek, az olvasás.

T. S. Eliot egy könyve hevert az állólámpa alatt, a kis asztalon. Meg más

könyvek. Nagyon dicsérte Eliot-ot. „A legnagyobb!” Lapoztam a könyvben, elolvastam négy sort az egyik karénekből, pár angol szót kérdeznem kellett tőle.

— Ez minden örömöm, — mondta —, az olvasás. Másra nem tudom koncentrálni magamat.

Beszéltünk a katonaverseimről. „Az író akkor igazi, ha egyik félnek sem tetszik.” Szereti a paradoxonokat. Udvariasságból nem mondtam ellent neki. Másban sem. Hallott a német műfordításaimról, részletesen kikérdezett, örült a 24 George-versnek. Aztán az angolokról beszéltünk. Mondtam, hogy sohasem sikerült lefordítanom legkedvesebb Shelley- és Browning-verseimet: le- küzdhetetlenek a nyelvi akadályok.

— Igen — mondta —, csak nagyon nagy szabadságok árán lehetne ...

— Akkor meg elvész a drámai indokolás, a mű belső mozgása... és sokáig fejtegettem a nehézségeket. Mindketten ismerjük ezeket a költőket, s azt is, hogy mit jelent a fordításuk. Csak vele tudok ezekről beszélgetni. Talán, ha remeték volnánk mindketten, múlt nélkül.. . Tulajdonképpen csak akkor éreztem jól magamat nála.

Negyed egykor érkeztem, negyed kettőig főleg versekről volt szó. Cigaret- téval kínált, ő maga szivarra gyújtott. A háború nyomasztó hatásáról kezdtünk beszélni.

— Utána másképp lesz minden — mondta bizakodva —, visszajön megint a gondolatszabadság.

Én ebben nem igen tudok hinni. De ő erősködött.

— Húsz év múlva elhiszem — mondtam —, és nekem épp elég lesz hátralevő életemre ez a húsz év.

— Nem, sokkal hamarabb... Csak persze nagy kérdés, mikorra dől el a kocka.

Eddig semmi „személyes” nem volt a témáinkban, semmi „ingerlő”. De

398