Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Szabó Lőrinc: Babits betegágyánál (közöletlen írás)
aztán megint rátért a német műfordításokra. Emlékezett rá, hogy milyen nyelvi nehézségeket okoztak neki a George-versek, mikor 1919-ben meg 20-ban a Reviczky utcában együtt olvastuk őket. összegeztük, mit is csináltam én, külföldi közvetítést. Mondtam, hogy a legtöbbet angolból fordítottam, s hogy most már van vagy száz német versem is; angol kétszáz-kétszázötven is lehet, francia műfordítás kétszáz. •Érdeklődött a berlini klasszikus prózasorozat iránt. — Sajnálom, hogy nem vállalhattam el a Droste-novella fordítását — mondta a Judenbuchéről szólva —, de sokat kellett volna szótáraznom. Aztán olyan gyenge vagyok, s ki tudja, meddig húzom. Pedig nagyon szeretem a Drostét, ismerem a Judenbuchet is, kitűnő munka. Kleist Michael Kohlhaasa is elragadta annakidején, Stormot mint költőt ismeri és becsüli, prózájára nem emlékszik. Hanem amit a mai németekről tart, az megdöbbentő. — Borzasztó ez a háború. A német szellem lezüllése elképesztő. Nem tudom megbocsátani nekik, hogy odaálltak ehhez a háborúhoz. Olyan rosszul vagyok, ha rájuk gondolok is, hogy már a német nyelvet se bírom látni, hallani. Régesrég volt, hogy utoljára kinyitottam egy német könyvet. És elkezdett politizálni. Elvileg, tárgyi ismeret nélkül, hosszan, elkeseredve, gyűlölködve, *t élj esen merev elutasítással. Mindenki bűnös, aki bent maradt. Hitvány, aljas. Csak Thomas Mannt bírja. Semmit nem olvas, nem is akar hallani róluk. Sokáig beszélt így; sajnáltam; féltem, hogy felizgatja magát és rohamot kap, mint nem egyszer. Ezért aztán nem mondtam ellent neki, csak sajnáltam a szenvedéséért, a tájékozatlanságáért, a félrevezetettségéért. Rettenetes volt az egész. Csak a végén jegyeztem meg, hogy: — Nem hiszem, hogy tudnád, miről van most szó, nem figyeltél eléggé a dolgokra, nem ismered őket, az igazán jó mai írókat. Fakón és közönyösen mondtam ennyit is, de jobb lett volna hallgatnom. Aztán más témákat erőszakoltam, de ő minduntalan visszatért a német kérdésre. Gyermekesen naiv ember, tiszta ideológus, és ugyanakkor tiszta pártember. Sejtelme sincs róla, hogy amit odaát elítél, abban mennyire részes a többi világ is. Anglomán, frankomán. Bár a franciákkal szemben most, a vereség, illetve a Pétain-féle taktikázás óta, kissé bizonytalan lett. Illyés Gyuláról is beszélt. Kérdeztem, igaz-e, hogy Gyuszi megnősült. — Nekünk se vallotta be, de én tudom, hogy meg. Tudom — intett a szivarjával, nyomatékosan, és valahogy leleplező beszédességgel csillant a szeme —, csakhogy nem tőle. Illetve tőle, de nem közvetlenül; mert nekünk se vallotta be. Gyuszi nagyon rejtélyes, kiismerhetetlen ember. Az asszonyt is ismerem, még a házasságuk előtt küldte fel hozzám valami ürüggyel, összes ismerősei, rokonai tudnak a házasságról, előttünk nem is cáfolja, csak... Nagyon rejtélyes, kiismerhetetlen ember ... Köztük is kitört valami? Majdnem elszomorított az a szuggesztív mód, ahogy a rejtélyes embert többször is hangsúlyozta, elhitetni akarta. — Egyszer voltam csak nála, amikor beteg volt, már régebben — tette hozzá. — Rejtélyes ember. Fél kettőkor megjött az iskolából Ildikó. Ez új témát adott. Hogy vagyunk mi? A gyerekek? Beszéltem a kis Klára tanulmányairól, szó nélkül hallgatta; Lód huszonegy szendvicses és kilenc mmyonos, két csésze teás uzsonnájáról, ezen nevetett, ö meg Ildikóról beszélt, hogy mennyire érdekli a természetrajz. 399
