Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló 7)
* Az állathasonlatok — metafórák és szimbólumok — helye az egyetemes analógiában. A költészet ős-etológiája, amit a tudományos megfigyelések később igazoltak. A hasonlatok szelleme, amit később a tudomány alátámasztott, s amit nem lehet, de nem is szükséges, úgy alátámasztani. A „kígyó", a „sakál” és egyéb ősjelképek folytonos azonossága és megújíthatósága, mindig lehetséges újdonsága. * Minden új — érvényes — metafóra a szellem terjeszkedése. Ráteszi az a kezét dlyankor egy-egy új [másutt létező, de az egyetemes szellem számára még meg nem hódított] szóra, kitágítja az értelmét, átvivésként alkalmazva átviszi — átemeli — a tágasabb és fényesebb emberi vonatkozások terébe. Egyszerre érzékit és „szellemit”. Minden olyan szó, amelyet először hoznak metafórahelyzetbe, bizonyos értelemben újra kitalált szó, újra megalkotott. Ott állt, mióta már, és senki se adta meg neki ezt a tisztességet: ezt az életet. Vagy csak most keletkezett, és tessék, máris telítve lett, elnyerte a maga másik életét is. * Két tanár Szverdlovszkban, az egyetemen. Egyikük, miután válaszoltam vizsgáztató kérdésére, másfél-két perc alatt elmondva, amit jónak láttam elmondani, mindig rámszólt, hogy „razvjortivajtye! (Fejtse ki!) Kénytelen-kelletlen részleteztem, amit szerintem nem is kellett volna részletezni. „Na látja, megy ez” — dicsért meg. Nem volt vele különösebb bajom, de szeretni azt a másikat szerettem, aki miután a hangsúllyal éreztettem, hogy nem akarok hozzátenni az elmondottakhoz semmit, megkérdezte: „vszjo?” (Ennyi?) és amikor rábólintottam, megállapította: „togda i tak haraso” (Akkor így is jó). S akivel egyszer oly jól elbeszélgettem arról, hogy mit is jelenthetett az, amikor az ifjú Flaubertnek azt a tanácsot adta az anyja, elolvasva az írását: Ne beszéld túl. Épp hogy csak érintsd, fiam. * Egyre inkább az az érzésem, hogy nem egy vagy két típusa van a meghívott halálnak, hanem annyiféle, ahány embertípus, illetve tipikus magatartás létezik. Véletlen és eltervezett öngyilkosságok, önkívületi állapotban elkövetettek és világos pillanatokban megvalósítottak, gyávák és hősiesek, messzanisztikusak és cinikusak, nagylelkűek és zsarolók, szemérmesek és szemérmetlenek, nagyvonalúak és számítók, fösvények és pazarlók. — Mivel segíthetne „a társadalom?” (így, idézőjelben, mivel az öngyilkosság magának a társadalomnak a betegsége). Nyilván mindennel, ami valóságfeltárás, valóságra nevelés, számolva és számoltatva az összes számbajöhető ambivalenciával. Vgy, hogy ha kipattan a baj, ne legyen az annyira újság. — A költészet a mindent elmondani jogát igen nagyrészben a „mindenre felkészíteni” jegyében vívhatta ki. A borzalmas a többi között azért lett — lehetett — tárgya a szépségnek, mert nélküle egyszerűsítés következett volna be, olyan harmóniaminták keletkeztek volna, amelyeknek az élet nem tud megfelelni. Az esztétikai érdek ilyenformán egybeesett azzal, ami amúgy is érdek volt: mentálhigiéniai szempontból is érdek. * Bizonyos öngyilkosságfajták arra vallanak, hogy az emberi egzisztencia kritikus pontja magának az akarat problematikájának a megélése. „Erős akaratú", „gyenge akaratú": az ilyen és ehhez hasonló fogalmak közértelmezése. Legtöbben meg van384
