Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló 7)
nak győződve arról, hogy az akarat örökölt valami, annyi van belőle, amennyit kaptunk. Így aztán a mélyebb megrázkódtatások idején, amelyek hatalmas akaratfogyasztók, sokan úgy érzik, már nincs is akaratuk. S nincs is reményük arra, hogy újra legyen. Minél többre becsülték az akaratukat, annál nagyobb lesz így a kétségbeesésük, s attól szabadulnának már, akár önmegsemmisítés útján is. Nem becsülhetjük túl az akaratot, de látva annyi kapkodást, összeomlást, végső kétségbeesést, olyasmi miatt, aminek nem okvetlenül kellene végsőnek lennie, mégis csak elgondolkodik az ember: nem kellene-e tudatni a világgal, amit sokan oly szépen tudattak önmagukkal? Azt, hogy az akarat akkumulálható, a kis akaratok sokasága erősítheti magát az akaratot. * A nagy, és tartósnak, tehát kibírhatatlannak ígérkező lelki szenvedések többnyire hirtelen törnek az emberekre, a mélyponton legalábbis úgy látszik, hogy hirtelen jöttek. Innen az a lehetetlen vágy, hogy gyorsan is szűnjenek meg. Mivel ez nem következhet be, tartósul a kétségbeesés. (A nem-csillapodást rosszabbodásként érzékelik.) Mint aki hatol be — egyre mélyebben — a sivatagba. Mint aki nem is tudja már, mióta járja a sivatagot. Mint aki mindig is a sivatagot járta. Mint akinek már nem is lesz más, csak sivatag. Mint akinek már a sivatag sem lesz. Mint akinek ne is legyen semmi, ha csak sivatag lehet. Mint akinek az arcára rá van írva, az, hogy sivatag. Akibe már úgy is belegondolják a sivatagot. Mint aki már köteles is sivatag lenni. — És közben — „objektíve” — ott van a személyiség körül az egész nem-sivatag. Az akarat, a bármilyen megbetegített is, mint esély. És persze, a lehetséges szerencse is, mint esély. A véletlen — annyi sikertelen önmentő kísérlet után egy lehetséges jó akcióval — mint esély: lehetségessé téve a rossz „bemenetel” után a szerencsés „kimenetelt”. * Viszonylag kis országok, szorongatott helyzetű hazák: „Ahogyan lehet” úgy lenni, úgy cselekedni: hát persze, hogy úgy, ahogyan lehet. De lehetőleg, ahogyan a legjobban lehetséges. Akiket megnyirbált a történelem, nem engedhetnek meg semmilyen további megnyirbálást. Nem dőlhetnek be semmilyen provokációnak, amelynek a célja a megnyirbálás és végül is elnyirbálás. Előre látni, amennyire csak lehetséges! Előre: oda, az esetleg éppen készülődő „kész tények” elé, mielőtt azok csakugyan ténnyé válhatnának, és akként kellene majd őket elfogadni, meg — utólag — kommentálni! — Megvalósítani a belső terjeszkedést. Holland mintára szárazfölddé változtatva a felségvizeket, is, hogy több lakható terület legyen? Ott, ahol úgy kell, úgy. A lényeg az, hogy teljesen birtokolva az egész felségterületet, sokszorosan becsülve minden tavat és folyót, erdőt és ligetet, még a faleveleket is, külön-külön. Nincs miből pazarolnunk, nekünk csak megsokszoroznunk szabad. Kitölteni az adott teret, háromszorosan, négyszeresen is. Intenzív hazamegélést, a gyakorlatban. * A megrendült helyzetű — történelmű — hazák nem annyira vitálisak, mint — persze a maguk kis-idejében, életidejükben — az individuumok. Ezek képesek beforrasztani mély sebeiket, három-négy, esetleg hat év múlva, míg a „köz-sebek” — ha már megvannak — évszázadokon át csak egyre tátonganak. * * 385