Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló 7)
Gyakori kritikai és programos-költői igyekezet: úgy tüntetni fel a dolgok állását, mintha két véglet vívná a maga „végső harcát” a lírában: a tragikum és a groteszk, s mintha az egyik részről ott volna a pátosz, amit ma már semmiféle empíria sem igazol, és a másik részről az antipátosz, amit viszont minden empíria igazol. Ilyenkor mindig meg kell kérdezni, miféle empíriákról, miféle tapasztalatokról van szó. Azok egész köréről-e vagy csak egy-egy redukált részéről? Egyik oldalon látni az aktuálisan érvényes groteszket, s a másikon, az ellentétes pólusként a tragikumot, ezt aligha igazolhatja átfogó s átható tapasztalat. * Nem igaz, hogy nem élünk forradalmi korszakban. Az egyes periódusok tűnhetnek nyúlósnak, vagy semmilyennek, de maga a kor szerfölött dinamikus. Az „atompatthelyzet” lefékez, megzavar, befelé fordít, megpróbál rohasztani. De ezt már nem úgy éljük meg, mintha nem történt volna ebben a században semmi ígéretes. A kizökkentség, vagy az eltérülés (vagy az, hogy nem is történt semmi ilyen, megy minden úgy, mint évezredeken át), nem tud természetes élményünkké válni, olyanná, amibe belenyugodhatnánk. Ami jól és hatalmasan történt ebben a században, az folytatást kíván, valahogy úgy, mint égy lendületesen induló zenemű, vagy regény első „tétele”. Minden arra figyelmeztet, hogy az „eltérülések” (igenis azok) nem lehetnek véglegesek. Hogy a legkülönfélébb „restaurációk” — egész szokásrendszerek újraéledései — ideiglenesek. Hogy azokat tartani igazi realitásnak irreális. * Amikor a nagy titkosszervezeteket emlegetik, és találgatják, hogy vajon melyik lehet közülük a leghatalmasabb és legátfogóbb, arra gondolok, hogy a legnagyobb titkosszervezet mégis csak az emberség — vagy az emberiség — mint organizmus. Mivel annak a törvénye is törvény, erősebb, mint ahogyan gyanítják a mindenkori „sátánosok”. Az eltussolt végül mindig eltussolhatatlan lesz, a gyalázatosságok legalábbis kiderülnek. Az erők démoni játékában mindig eljön a pillanat, amikor nem puszta szó az, hogy „győz az igazság”, hiszen ebben vagy abban csakugyan győz, és nem is csak egy-egy percre, órára, napra. Ha újrakezdődik ts aztán a játék, más takargatni valókkal, s persze más, új — noha nem egészen ismeretlen — rémségekkel. * Hányán otthagynák, ha tudnák, az irodalmat, lennének mindennek hátat fordító Rimbaud-k, vénen is. Az elemi életet, csak azt élve megint, akár vadászsólymot röptéivé, akár szénát gyűjtve, vagy söpörve malmokat. Át- vagy visszaváltozva azzá, aki — még mindig megbízhatóbban, mint a jelzőberendezések — ott áll a vasúti őrház ablakában, és tanúsítja, hogy a vonat, amelynek ki kellett futnia, valóban kifutott. Vagy betöltve tisztét annak, aki a végállomásokon a mozdonyokat mossa, s homlokon loccsantja őket a végén, mint a megmosott koszosmalacokat a régi parasztasszonyok, egy vödör vízzel. Képzelgéseim erről most itt, egy végállomáson, ahol csakugyan mossák a mozdonyokat. * Az ember kaméleoni lény, ha nem is abban az értelemben, amire legtöbben gondolnak. Most tudtam meg, hogy a kaméleoni látás milyen látás. Hasonlít az ember a kaméleonra abban, hogy egyszerre látja azt, ahová állni akar, ahol éppen áll, 3 ahol az imént állt. Kaméleoni téri 383
