Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tuashia (regényrészlet Bíró Margit és Komlósy András fordításában)
Tutashia legyintett. Szarcsimelia megértette a jelt és beszélni kezdett: — Először is azzal kezdem, Dáta-batono, hogy akkor ott az útról leterelt emberek dolgában nem volt igazad, de emiatt már semmi harag nincs a szívemben. Az se igaz, amit beszélnek rólam, hogy Becsuni Pertiával dolgom lett volna. Ezek mind kitalált dolgok. — Szarcsimelia választ várt Datától, de a betyár szótlanul nézett beszélgetőtársa tűztől megvilágított arcába. Tutashia hallgatását Szarcsimelia először annak tulajdonította, hogy túl kemény hangot ütött meg, de amikor a betyár arcán nyugalmon és fáradtságon kívül semmit sem látott, még hevesebben folytatta: — Az egymással való ellenségeskedés, viszálykodás sem az egyikünknek, sem a másikunknak nem hoz semmi jót. Az ellenségünk mindkettőnknek ugyanaz, és úgy gondolom mindkettőnknek az lenne jó, ha együtt számolnánk le vele. — Szarcsimelia megint elhallgatott, Data reakcióját várta, de választ most sem kapott. A zsivány most értette meg, hogy valószínűleg nem a legmegfelelőbb formát találta meg a mondanivalójához. Elvesztette a magabiztosságát: — Data-batono, a Nakasiák felégették a házadat. Ha megtalálnak, talán meg is ölnek. A pénzemet Szohumiban rejtettem el egy nőnél. A Nakasiák elvitték. Annyi az, hogy legalább száz olyan házat lehet felépíteni abból, mint amilyen neked volt! Ennek sem volt hatása. A betyár hallgatott, egyetlen arcizma sem rándult. Csak ült, és szótlanul nézte Szarcsimeliát. — Menjünk el hozzájuk, és követeljük vissza azt, ami a miénk. Azt hiszem, ez lenne a legjobb — fűzte hozzá Szarcsimelia. Mordeh leült az asztalhoz Data mellé. A rabló ránézett a vak öregre, szinte könyörgött neki a szemével: vedd már rá, hogy mondjon valamit, az isten szerelmére! Mordeh persze, nem látta Szarcsimelia könyörgő tekintetét, nem ejtett ki egyetlen hangot sem, de a rabló úgy érezte, hogy az öreg ajtót mutat néki. — Tudom én, hogy okos ember vagy Data-batono; arra számítasz, hogy én úgyis megölöm a két Nakasiát, és ezzel megmenekülsz attól a veszélytől, ami téged fenyeget. Lehet, hogy ez is fog történni, de amit rólad beszélnek, azt akkor semmi sem mossa le rólad! — hadarta Szarcsimelia. Data Tutashia továbbra is csak hallgatott. A zsivány most már végleg elveszítette az önuralmát: — Data-batono, rajtad kívül senki emberfiára nem hallgatnak a Nakasiák. Szerezd vissza nekem azt a pénzt, és a fele a tiéd lesz! Tutashia arcán csak most jelent meg valami mosolyféle. Vagy lehet, hogy csak egy szikra lobbant fel a szemében. Szarcsimelia érezte, hogy kezdeti magabiztossága már régóta könyörgéssé változott, hogy Tutashia nem fog vele menni a Nakasiák- hoz, de legalább valami választ akart tőle hallani. Data Tutashia végre megszólalt: — Menj az utadra, Razsa fiam. Mordeh végigtapogatta az asztallapot, és a rabló felé nyújtotta a fegyverekből kivett töltényeket. Szarcsimelia átvette őket, egy kicsit még ülve maradt, gondolkozott valamin. Aztán eltette a fegyvereit, és eltávozott. A szomszéd kutyák ugatni kezdtek — hangjuk először a közelből hallatszott, majd egyre távolabbról. Hamarosan csend lett. A konyhába Iszak jött be, Mordeh unokája. Kinyitotta a faliszekrényt, vacsorához kezdett teríteni. — Egy ember műve az egész, Data, egy ember eszelte ki az egészet. Minden részlet éppen olyan, mint a másik — mondta Mordeh. — Így van. De vajon ki ez az ember? És azt is jó lenne tudni, hogy aki ilyen okos, az miért áll az ő szolgálatukba — felelte Data Tutashia. — Mindenki a maga útját járja. Észt sokaknak adott az isten, de értelmet, amivel láthatja a dolgok lényegét, csak keveseknek. Az ember pedig olyan úton jár, amilyet az értelem diktál neki, ennyi az egész. Azok az emberek, akikről te beszélsz, nem értik a világ dolgait, hát tehetnek ők róla? — mondta Mordeh. 378
