Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tuashia (regényrészlet Bíró Margit és Komlósy András fordításában)
— Miben állna ez a különleges hatáskör? — A főkormányzónak felhatalmazást kell kapnia arra, hogy a zsiványoknak kegyelmet adjon korábban elkövetett bűneikért, és amnesztiában részesítse őket. Parancsának a törvény erejével kell bírnia! — magyaráztam Szahnovnak. Az ezredes elgondolkozott, és az illendőség kedvéért megkérdezte Musni Zaran- diát: — És ön? — Ezredes úr! nézetem szerint következtetései, amelyeket a gráf úr Öméltósága által előterjesztett megfontolásokból levont, hiánytalanul tartalmazzák a cselekvés minden lehetséges útját, azt a gyakorlati programot, amellyel én teljesen egyetértek. Engedelmével, én csak kibontanám, formába önteném és kifejteném az ön gondolatait, magától értetődően azzal a céllal, hogy mindenekelőtt a magam számára világosabbá és érthetőbbé váljanak ... Az ezredes ezen a ponton félbeszakította Zarandiát: — Ezt majd később, Zarandia úr... egy más alkalommal! — Nem, ezredes úr!... Nekem az lenne a kérésem, hogy adjuk meg Zarandia úrnak a lehetőséget, hogy kivegye a részét a kérdés megvitatásából, részt vegyen a tanácskozáson! — követeltem határozottan. Az erélyes közbelépésre jó okom volt, mégpedig a következő: Zarandia azok közé az emberek közé tartozott, akiknek mindig minden megvitatandó kérdéssel kapcsolatban megvan a saját véleményük, következtetésük és a cselekvésre vonatkozó többé-kevésbé ésszerű elképzelésük is. Zarandia tervei ráadásul mindig racionálisak és operatívak voltak, bár szokatlanságuk, furcsaságuk és merészségük miatt a középszerűen gondolkodó, v.agy a kérdésekről rosszul informált hallgató számára irreálisaknak, elfogadhatatlanoknak tűnhettek. Zarandia tisztában volt ezzel. Saját terveit ezért meglehetős impertinenciával általában a tanácskozás legbefolyásosabb résztvevőjének tulajdonította, hogy mondandója ezáltal az adott személy tekintélyének a súlyával essék latba. Ez a módszer garantálta, hogy a tervet a jelenlévők jóindulattal fogadják, sőt, végső soron azt is, hogy elfogadják — annál is inkább, mivel a Zarandia által kiválasztott befolyásos személy általában azonnal és készséggel vállalta az agyafúrt terv szerzőségét. Zarandiát csak az érdekelte, hogy a tervet elfogadják, az nem, hogy kit tekintenek a szerzőjének. Ezt a cselfogást velem szemben is többször és eredményesen alkalmazta. Meg kell mondanom, könnyen hagytam rászedni magam. Ennek magyarázata egy egyszerű, teljességgel emberi tulajdonságban rejlik. Az előttünk jól ismert, nem egyszer végiggondolt problémákhoz kapcsolódva ugyanis potenciálisan, tudatunk mélyén mindig jelen van az ezekből levonható következtetés is; ezért ha ezt a következtetést mások szavakba öntve, kidolgozott formában elénk tárják, az nekünk már jól ismert, mi több, általunk feltárt igazságnak tűnik. Abból, ahogy Musni Zarandia a Szahnov kérdésére adandó válaszát bevezette, számomra világos volt, hogy már kész terve van, és Szahnov személyében megtalálta már ennek a pszeudo-szerzőjét is. Engem nemcsak maga a terv érdekelt, hanem Szahnov csapdába ejtésének a folyamata is. A főkormányzó nem várta meg az ezredes beleegyezését, felszólította Zarandiát: — Mondja csak! Zarandia szerényen elmosolyodott, udvariasan biccentett a főkormányzó felé — ezzel egyszerre fejezett ki köszönetét és bocsánatkérést —, majd folytatta: — Javaslatában az ezredes úr a legfőbb problémaként azt említette, hogy a zsiványokat meg kell fosztani támaszuktól, a lakosság együttérzésétől és támogatásától. Ez természetes is, mivel a problémák között ez a legnehezebb és legbonyolultabb. Megoldása ennek ellenére lehetséges, és ráadásul közvetlenül kapcsolódik a másik kérdéshez, vagyis ahhoz, hogy ebbe a harcba tehetséges, tapasztalt embereket kell bevonni. Az ezredes úr tézisei a gyakorlati megvalósítás számára a következő formulát tartalmazzák: először is a lakosság részéről megnyilvánuló bizalom és támogatás felszámolását a zsiványok reputációjának bemocskolása, nevük befeketítése 360
