Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Lászlóffy Aladár: A Reménytelen Alapvető (esszé)
is folytan így volt, folyton nagy átmenetek rázkódtatták meg az emberi alakulás immár kozmikus értelemben is külön világát, „plusz természet”-jeMegű képződményét! És eddig is voltaik még fel nem fogott, ,.felfoghatatlan’’ érzelmi, szellemi területek, mert hiszen ténnyé csak az tette magát, amit már elvégeztek, begyűjtötték, felfogtak. Ténnyé — eddigivé, és törvénnyé — jövőbelivé. Vagy egyszerűen úgy kell érteni az egészet, hogy a természetben vannak objektív törvények és folyamatok, melyek mégis csakis akkor hatnak az emberre, ha már rájött, ha már felfogta, ha már kóstolja őket, tehát a léleknek, a szellemnek volna egy ilyen külön „vízgyűjtő medencéje” is, melyből neandervölgyi korunkban még 'semmiképpen nem ihattunk volna, sőt a Szöuljaitól is mentesek voltunk? A mi, mai, tulajdonképpen Arisztotelészekre és Archimédészekre visszamenő biztonságaink sorsa bizonyítja ezt. Minden meginoghat. Euíklidész sem érte meg 1900-at, a nagymama fehér esernyőjét, az indázó Jugend-stílt, az európai nagyvárosok szecessziós architektúra-egyenruháját, Adyt és Lédát az ócska konflisban, és mindezt innen vidékről hiúsította meg egy ikviétált tüzérkapitány. Fura hősei a fura fejleménynek; ki merné mondani, hogy mindez az egzakt dolgok dolga csak, nem az énekesek énekéé is? A költészet megpróbált korszerűnek maradni, és makacsul nem próbál mégsem feladni mindent. De korszerűnek maradunk-e akkor, ha a „költészetnek”, hogy majd legyen, az az ára, hogy lemondunk a kommunikációról? És Gutenberg-galaxis, és futurológia, és sci-tfi!... Ezt nem tettük, még, akkor sem, miikor a legvehemensebiben vádoltak a heveny közértíhsitetlenséggel: hogy a legreményteienebb alapvetőiket ne tekintsük tulajdon szilárd bázisunknak! A ma „szélsőségesen” kísérletező költő például csak betűket ír, legfenneblb szavakat, valahol szintagmákat, lehetőleg semmiképpen se mondatokat, de érvei vannak hozzá, melyeket összefüggő és meggyőző mondatokban mond el, tehát meg lehat és meg kell hallgatni. Aki a kísérlet kor-értő és korteritelmezö jogát valaha is valahol bevonja, az sajnos nem komoly vitapartner, az kívülálló. A „megoldás” variánsainak, bármelyik- nak kizárása nem megoldás. És különben is NB: a kommunikáció nem a köz- érthetőség elemi vágya, hanem a fontos közlekedésé a lényegesé — amin egyébként az egész áll, alapszik „mér az ógörögök óta”. Hadirend. A mindenkori hadirend. Az értelem hadirendje, melyre eleget világítottak már a máglyák és krematóriumok. Ahogy telni fognak az évek, ha vagyok még, ezek vén vallója és őrizője maradok, Szilágyi Domokossal, a fiatallal, közös Erazmus- maradvány, Goethe-ram és Apollinaire-kövülat, most már azzal együtt, hogy utána milyen a világunk, a költészetünk; annak emlékezetére, hogy néha annak eufóriája kapott el, hogy mégis, igenis mindennek van értelme, de csak ama személytelen, személyen túli nagy elméleti megoldásban, melynek alárendelt a sok sors, a legérzékenyebb is; máskor meg annak hite, hogy ama Nagy Megoldás azért kell, azért lehet és lesz, hogy aztán a solk-sok sors boldog lelhessen az egyszeri életiben. Nem akarok még költői igazságot se állni. Gyermeteg leszek és egyszerű, nyugodtabb és szelídebb annál, amilyen az indulást megelőző legöntudatlanabb és önfeledtebb pillanatban lehettem, lehettünk, s kezem ha kinyúl, ha kapaszkodik, könyvbe, könyveik sorába kapaszkodik, melyekben írva van, írva marad az Ö Reménytelen Alapvetője is, amíg valaki is életre ébred, nyelvet, anyanyél vet tanul meg, és emberszábású- an áll ott a csillagok alatt, melyek dolga nemcsak az űrfizikára tartozik soha, hanem a költészetre is. 29
